A másik történet is Olga, Móni és én felállásban játszódik, mivelhogy jó kis barátnők voltunk mi már annak idején is, de ez egy korábbi történet.
Egy szép tavaszi napon az jutott eszünkbe, hogy milyen nagyszerű volna tulipánokat szép csokorba szedni. A tulipánok viszont nem nőnek csak úgy a szántóföld szélében, vagy ha mégis, akkor azt már mások biztosan leszedték, úgyhogy másféle megoldást kellett találnuk.
Az előbb említett tóparton túl rengeteg kis, nevetségesen kertnek nevezett földcsík húzódott, ahol a városi emberek falusinak képzelhették magukat, és valahogy szerették ezt az illúziót, répát, salátát, káposztát vetettek el ott, és rendszeresen jártak ki elégedetten ellenőrizni a növekedést, és eltávolítani a zavaró gyomokat. Egyesek ültettek ott virágokat is, hát persze, hogy akadt köztük tulipán is.
Az Olga vetette fel, hogy nekik is ott van a kertjük, van benne tulipán is, de lehet, hogy nagymamája még kint van, és ha tőle kérnénk tán adna is, de nem szívesen, úgyhogy várjuk meg amíg elmegy, aztán bemászunk a kertjükbe, és szedünk onnan magunknak tulipánt, amennyit csak akarunk.
Ez jó ötletnek tűnt, már csak azt kellett valahogy kifigyelnünk, hogy ott van-e még a nagymama. Egy keskeny ösvény vezetett el a kertek bejárata előtt, úgyhogy bármikor megeshetett volna, hogy éppen szembe találkozunk, és akkor talán a nagymama össze tudta volna kombinálni a velünk való találkozást a tulipánok eltűnésével, úgyhogy a biztonság kedvéért valahogy álcázni kellett magunkat.
És a következő jutott az eszünkbe:
A Mónin és rajtam rövidnadrág volt, az Olgán szoknya. Az Olga felvette a Móni nadrágját, a Móni az enyémet, én pedig az Olga szoknyáját. Mindhármunknak hosszú hajunk volt. Az Olga amúgy copfban, én meg kiengedve hordtam, ezért hát kiengedte ő a haját, én meg copfba tettem, a Móniét befontuk. És hogy senki ne is sejthesse meg, hogy mi vagyunk azok, ugrándozva indultunk el az ösvényen. Mivel hogy helybéli itten így biztosan nem közlekedik.
Egy szép tavaszi napon az jutott eszünkbe, hogy milyen nagyszerű volna tulipánokat szép csokorba szedni. A tulipánok viszont nem nőnek csak úgy a szántóföld szélében, vagy ha mégis, akkor azt már mások biztosan leszedték, úgyhogy másféle megoldást kellett találnuk.
Az előbb említett tóparton túl rengeteg kis, nevetségesen kertnek nevezett földcsík húzódott, ahol a városi emberek falusinak képzelhették magukat, és valahogy szerették ezt az illúziót, répát, salátát, káposztát vetettek el ott, és rendszeresen jártak ki elégedetten ellenőrizni a növekedést, és eltávolítani a zavaró gyomokat. Egyesek ültettek ott virágokat is, hát persze, hogy akadt köztük tulipán is.
Az Olga vetette fel, hogy nekik is ott van a kertjük, van benne tulipán is, de lehet, hogy nagymamája még kint van, és ha tőle kérnénk tán adna is, de nem szívesen, úgyhogy várjuk meg amíg elmegy, aztán bemászunk a kertjükbe, és szedünk onnan magunknak tulipánt, amennyit csak akarunk.
Ez jó ötletnek tűnt, már csak azt kellett valahogy kifigyelnünk, hogy ott van-e még a nagymama. Egy keskeny ösvény vezetett el a kertek bejárata előtt, úgyhogy bármikor megeshetett volna, hogy éppen szembe találkozunk, és akkor talán a nagymama össze tudta volna kombinálni a velünk való találkozást a tulipánok eltűnésével, úgyhogy a biztonság kedvéért valahogy álcázni kellett magunkat.
És a következő jutott az eszünkbe:
A Mónin és rajtam rövidnadrág volt, az Olgán szoknya. Az Olga felvette a Móni nadrágját, a Móni az enyémet, én pedig az Olga szoknyáját. Mindhármunknak hosszú hajunk volt. Az Olga amúgy copfban, én meg kiengedve hordtam, ezért hát kiengedte ő a haját, én meg copfba tettem, a Móniét befontuk. És hogy senki ne is sejthesse meg, hogy mi vagyunk azok, ugrándozva indultunk el az ösvényen. Mivel hogy helybéli itten így biztosan nem közlekedik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése