szerda, december 30, 2009

téli mese

Amikor beköszöntött az igazi tél, lehullott az első hó és apróra gömbölyödtek a kültéri hőmérők higanyszálai, mi a szokásos családlátogató körút tervezésébe fogtunk.
Ahogy ezt meghallotta, azt mondta az Édesapám:
- Egyet mondok édes lányom, de ezt jól jegyezd meg: Nyáron meleg ruhát, télen ennivalót el ne hagyj! De ha autóval indul útnak az ember, mindig legyen nála meleg takaró is!
És így is lett.
Beláttam, hogy okos tanács, ezért a csomagtartóba bekészítettem egy jó meleg hálózsákot, és ezentúl ezzel jártunk még bevásároln is.
Alighogy elújságoltam szkájpon a tanács megfogadását, azt mondja az Édesapám:
- Egyet mondok édes lányom, de ezt jól jegyezd meg: Nyáron meleg ruhát, télen ennivalót el ne hagyj! De ha autóval indul útnak az ember, akkor egy takaró nem lesz elég, legyen nála legalább kettő, ki tudja meddig kell valahol rostokolnia.
És így is lett.
Beláttam, hogy okos tanács, ezért ettől kezdve két nagy és meleg takarót szállítottunk még a boltba is magunkkal.
Eljött a nagy karácsonyfa-látogatás ideje, és hát mit ad a Jóisten, mit nem, az egyik fa alatt két termoszt találok.
Amint ezt meglátja, azt mondja az Édesapám:
-Egyet mondok édes lányom, de ezt jól jegyezd meg: Nyáron meleg ruhát, télen ennivalót el ne hagyj! De ha télen indul útnak az ember, azért nem árt, ha van nála meleg innivaló is, ki tudja meddig kell valahol rostokolnia.
És így is lett.
Amikor letelt a vendégség ideje, Édesapám elrendelte a termoszaim forró teával való feltöltését, és a lelkemre kötötte, hogy tartsam őket mindig a kezem ügyében. Ezután megölelt, majd utamra bocsájtott.
Már éppen szálltunk be a liftbe, amikor hirtelen utánam szólt:
- Hólapát és homokzsák van-e az autóban?

De ezt már sajnos nem hallottam meg.
Ha a kérdést meghallottam volna, az én mesém is tovább tartott volna.


hétfő, december 28, 2009

karácsonyi mézes malom


A mézes malom a legújabb találmányom. Főleg a rokonokat árasztottam el vele, de egy kevésbé jól sikerült dobozzal anyuéknak ajándékoztam.

Nyisd ki, Mama, nyisd ki!
Látod, itt vannak a mézes puszedlik: kilenc ezüst cukorgolyóval a tetején és kilenc csokis. Alattuk pedig, nézd csak, itt van a sütőpapírra rajzolt malom. Terítsük ki! (Terítjük.)
Ekkor a Papa kedvesen fölénk hajol: Na, mi újság, lányok? - kérdezi, majd bekap egyet a csokival bevontak közül.


kedd, december 15, 2009

a szerénységről, a halálról, a blogolásról, satöbbi


Majdnem elmeséltem, hogy miként volt az, hogy fogkrémért nyúlva elcsúsztam a kádban, és hogy miképp volt fantasztikus esemény ez, ugyanis az elszenvedett zúzódástól megváltozott bennem az Iván Iljics halálának értékelése, de aztán rájöttem, hogy én kétségkívül jó fej vagyok magamban is, nincs szükségem külső megerősítésre.


a lehetőségről


Mondhatnék valamit, de végülis nincs kedvem.


csütörtök, december 10, 2009

a reményről

Elábrándoztam, aztán víz alá merültem.
Amikor feljöttem, a samponos dobozt nyitva találtam, ebből arra következtettem, hogy már hajmosás után lehetek, ígyhát kiszálltam a kádból.

Este az IKEA-ban bóklásztam fürdőszoba-felszerelést keresve (konkrétan a vécébe egy polcot), közben rengeteg tükör jött szembe, de bármelyikbe néztem is bele, lehangoló volt a látvány: a hajam fénytelen, és erőtlenül a fejemre lapul. Semmilyen borzolás nem éleszti fel, megrázom és visszafittyed.

Ez már az öregedés, és ezentúl mindig így lesz, ilyen tompa és fénytelen lesz minden nap ezután.

Egyetértően bólogatva beletörődtem, aztán eszembe jutott a samponos doboz, és hogy talán nem is én nyitottam ki, hanem a Szívem hagyta nyitva... ígyhát lehetséges, hogy nem is öreg vagyok én, hanem csak szenilis.


péntek, december 04, 2009

Az jutott eszembe miközben néztem, hogy Minas Tirith és Gondor között hegyvidéki mágják lobbantak fel, hogy milyen érdekesek ezek az ősi jelzőrendszerek, maximálisan azt lehetett általuk megtudni, hogy valaki akar valamit.

Aztán eszembe jutott, hogy a művészet is lényegében valami ilyesmi.

csütörtök, december 03, 2009

szerda, december 02, 2009

decemberi égbolt











Péterfi Gyula a nagypapám, róla szólnak ezek a történetek

Akácos Út, 2007. szeptember 6. oldal

BERCI, HOL VAGY...?

A múlt havi Akácos Útban arról regéltem, hogy nejem anyai nagybátyja, a Gyula batya milyen kálvárián ment keresztül, amikor bevonult a honvédség lovasságához mint karpaszományos egyetemista 1941-ben. Most folytatom a Gyula batya emlékeinek elbeszélését. Egy napon híre ment, hogy újoncok érkeztek a kiképző tábor laktanyáiba. Gyula honvéd rögtön el is ment megkeresni szenttamási barátját, akit már régen nem látott. Sok kérdezősködés után megtudta, hogy melyik szobában tanyázik a Berci. Be is nyitott a megjelölt szobába, amelyben kb. 20 újdonsült karpaszományos lebzselt és elkiáltotta magát: „Berci, hol vagy?” A többiek bambán bámultak rá, de a Berci nem került elő. Már távozni készült, amikor egy nyers, erélyes hang reccsent bele a levegőbe: „Állj!” Gyulában megfagyott a vér. A kiképző őrmester hangja volt az. Eddig észre sem vette, hogy az őrmester is a szobában van. Gyula honvéd megállt, mint egy cövek. A tizedes odajött Gyulához, jéghideg tekintettel végigmérte a haptákban álló bakát, és még hűvösebben megkérdezte: „Kicsoda maga, uram?” Gyula torkaszakadtából válaszolt: „Őrmester uram, alázatosan jelentem, Péterfi Gyula a Magyar Honvédség lovasságának másodéves karpaszo-mányos bakája!” „Úgy...” mondta az őrmester lágy hangon, de utána ordítva folytatta: „Maga felfújt hólyag, hát maga nem tudja, hogy előbb engedélyt kell kérnie a feljebbvalójától, hogy szabad-e megkeresni a barátját?” Erre Gyula, még mindig haptákban állva, harsogva belevágott: „Őrmester uram, én Péterfi Gyula, a Magyar Honvédség lovasságának karpaszományosa, engedélyt kérek, hogy megke-ressem Berci nevű barátomat!” „Ez már más” mormolta az őrmester „keres-heti!” „Köszönöm őrmester uram!” mondá, és már indulna is kifelé, mivelhogy a Berci úgysem volt a szobában. Erre az őrmester: „Azt mondtam, keresheti, hát keresse!” „De, kérem, nem látom a szobában” rebegi Gyula. „Az ágyak alatt is kereste?” „Nem, kérem.” „Hát” dörrentette az őrmester” akkor keresse ott is!” Mit tehetett Gyula, négykézlábra ereszkedett és az ágyak alá bújt. „Nem hallom, hogy keresi!” dörögte az őrmester „és azt sem látom merre búj-kál ön, uram, és azért legyen szíves minden ágynál a fejével megemelni a szalmazsákot!” Nosza, csuszkált Gyula az ágyak alatt, kiabálja „Hol vagy, Berci?”, emelgeti a fejével a szalmazsákokat, te-nyerével és térdével törli a padló porát. Végre kibújt az ágyak alól, odaállt az őrmester elé és raportált: „Őrmester uram, jelentem alásan, a Berci barátom nincs az ágyak alatt.” „Maga Gyula, piszkos, mint egy disznó” kiabálja az őrmester „hogy mer a feljebbvalója elé állni ilyen szutykosan? Tessék magát tisztába tenni, és utána álljon elébem, ha van valami jelenteni valója!” Gyula nagy porfelhőket verve leporolta magát és újból jelentette az őrmesternek, hogy nem találja barátját (a Bercit) az ágy alatt. „Nos, így már hasonlít valamire, maga tökfej. Na mármost” folytatta az őrmester „ha ön most, karpa-szományos úr, illedelmesen megkéri az itt jelenlévő újonc urakat, ők valószínűleg szívesen segítenek magának megkeresni a Berci barátját az ágyak alatt, merthát, több szem többet lát.” Miután Gyula részéről elhangzott az illedelmes kérés, az egész 20tagú alakulat bebújt az ágyak alá hangosan kiabálva: „Berci, hol vagy, Berci, hol vagy?” emelgetve fejükkel a szalmazsákokat tenyerükkel és térdükkel törölve a padló porát. Végre tüsszögve előjöttek az ágyak alól. Okulva az előbbieken, általános portalanítást végeztek ruhájukon, majd Gyula újból jelentette a, mindezt árgus szemekkel figyelő őrmesternek, hogy Bercit bizony most sem találták. „Hát nem is találhatták maguk barmok” mondta röhögve az őrmester „hiszen Berci a burgonyát hámozza a konyhán.” Ismervén a regulát, Gyula vigyázzba állt az őrmester előtt és eltávozási engedélyt kért. Amaz öntelten biccentett fejével és mondta „Mehet!” Gyula szalutált, sarkonfordult és indult kifelé. Még az ajtóhoz sem ért, amikor betoppant Berci, a sokat keresett barát. Gyula fejébe szállt a vér, odasziszegett valamit Bercinek (amit most nem írok le) és rohant volna kifelé. „Állj!” recsegte az őrmester „hát így üdvözli egy-mást két intelligens iskolázott barát, aki mellesleg még földi is? Tessék méltóan viselkedni, mert ez nem papnövelde avagy kolostor. Ez a Magyar Honvédség!” Mi mást tehetett a két rég nem látott barát, összeölelkezett, egymás hátát tapsikolva, hangosan mondogatta, hogy nagyon örül a viszontlátás miatt. Látják, kedves olvasóim, ha az a néhai Gyula batya 85 évvel később születik, mindez nem történik meg vele, mert manapság a katonaságnál nem használnak szalmazsákokat, hanem matracokat.

Az esetet leporolta a feledés porától: GION Tibor


Akácos Út, 2007. július-augusztus 6. oldal

A PUHA PLÜS SZÉK ÉS A LOVAGLÁSI NYEREG...

A II. Világháború idején (1941-44), Vajdaság magyar fennhatóság alatt volt és a hadsereg az itteni területekről is toborozta az embereket a honvédséghez. Nem kíméltek senkit, még az egyetemistákat is bevonultatták. Ezekből a diákokból képezték ki a jövendőbeli tiszteket a sereghez és, hogy megkülönböztessék őket a közönséges bakáktól, az uniformisuk bal karjára kaptak egy narancsszínű karszalagot és azért hívták őket KARPASZOMÁNYOSOKNAK. De emiatt nem részesültek semmiféle megkülönböztető protekcióban. Sőt! Még szigorúbban bántak velük a kiképzésen, mint a többi bakával. A kiképző őrmesterek pedig a legdurvább, majdnem írástudatlan egyének voltak, akik kéjelegve gyötörték az egyetemistákat. Egy kivételben azért részesültek ezek a karpaszományosok: szigorúan magázták őket az őrmesterek. Olyan kacskaringós káromkodással küldték az újonc karpaszományosokat a kukutyinba, meg más puhább és melegebb helyekre zabot hegyezni, hogy a bakáknak a szemük is kidülledt ezek hallatán. De, magázva voltak! Azokban az években, nejem anyai nagybátyját, a Gyula batyát is (Isten nyugasztalja) mint egyetemistát, a honvédség lovasságához vonultatták be. Szegény Gyulát is nagyon megdöbbentette ez a hír, mert ő városi tisztviselői család sarja volt, és lovat csak 15-20 méteres távolságból látott eddig. Majdnem azt sem tudta, hogy a ló elől harapni tud mert ott vannak a fogai, hátul pedig termeli a lócitromot, amit csak az alakja miatt neveznek citromnak. Mindennek ellenére, Gyulából lovas bakát óhajtottak faragni a hadsereg főmuftijai. A keservesen induló kiképzésen Gyula megtanulta, hogy miként kell felkötni a nyerget, a kötőféket és a zablát a lóra, csak a lovaglással nem volt kibékülve. A plüssel párnázott otthoni puha székekhez szokott ülőkéjét feltörte a kemény lovassági nyereg. Gyula a csavaros eszével kigondolta, hogy „beteg” lesz és leesik a lóról, hátha egy napra elküldik a gyengélkedőbe pihenni. Az elhatározást tett is követte. Egy gyakorlat alkalmával leesett a lóról és csapott egy olyan pofát, hogy majdnem maga is elhitte, hogy beteg. Az előbb említett kiképző őrmesternek egyike odament hozzá és válogatlan szavakkal azt ordította Gyulának: „Hogy az a...(nem mondom, hogy ki) ültetné be abba a nagy hülye fejébe azt a szabályt, hogy a hadsereg lovassági karpaszományosa parancs nélkül nem száll le a lóról – megértette, maga tökfej?!” Igen, Gyula megértette, behúzta fülét-farkát, és újból felszállt a lovára. No, de ezzel nem lett vége az eseménynek. Ebéd után az őrmester magához hívatta Gyulát, újból lemarházta, lehülyézte stb. és azt mondta neki: „Holnap reggelig, maga lusta lajhár, 500-szor írja le, hogy: a honvédség lovassági karpaszományosa parancs nélkül nem száll le a lóról.” Szegény Gyula egész éjjel körmölt, de csak 150-ször sikerült neki leírni a feladott mondatot. Reggel karikás szemekkel átadta az őrmesternek a papírost, de bevallotta, hogy csak 150-ször írta le a mondatot. Emez frissen komponált szitkokkal árasztotta el Gyulát, és a papírt bedobta a tűzbe, amely vígan duruzsolt a kályhában, lévén már késő ősz. A második nap reggelén megismétlődött az esemény, de azzal, hogy most 230-szor sikerült Gyulának leírnia a feladatot, mert összekötött három ceruzát. Semmi haszon, az őrmester újból kiordította magát, emlegette Gyula családjának összes női tagját elég sikamlós témákban, majd újból bedobta a teleírt papírt a tűzbe anélkül, hogy ránézett volna az írásra. A nemalvástól Gyulának már reszkettek a térdei, a szeme olyan volt, mint egy jólsikerült farsangi fánk, és már saját magát is kezdte magázni, amikor kollégái megsajnálták és elküldték aludni. Harmadnap reggelén Gyula kezébe nyomtak egy telefirkált füzetet és azt mondták vigye le az őrmesternek. Ha megkérdezi hányszor van leírva a feladott mondat, mondja 500-szor. Gyula be is vitte a füzetet az irodába és odaadta az őrmesternek. Amaz sandán ránézett és megkérdezte: „Hányszor?” Gyula haptákba vágta magát, nagy őszinteséget erőltetett az arcára (amelyhez bizony pofa is kellett) és kivágta: 500-szor! Az őrmester magára öltötte legbájosabb mosolyát és ezeket mondta Gyulának: „Na látja, maga emeletes marha, így kell parancsot teljesíteni!”, majd bele sem nézve a füzetbe, a tűzbe hajította. Később azt mondták a kollegák, hogy így kellett volna már az első nap tenni, hiszen az őrmester nem tud 500-ig számolni.

Az esetet följegyezte: GION Tibor

szombat, november 28, 2009

Röviden csak annyit, hogy azóta is ezzel a Gütschowval foglalkozom, minden nap másik gondolattal kelek fel.

A mai nap mondjuk kivétel, mert ma egy meseíró művészről álmodtam, aki amikor éppen nem mesét ír, akkor összművészeti estélyeket szervez, amelyeken ő leginkább húszéves lányok szoros gyűrűjében látható. Ezt szemlélve eszembe jutott, hogy milyen érdekes, hogy egy meseíróban ennyire erős a szexualitás, de erről eszembe jutott, hogy talán a meséiben is, csak eddig nem vettem észre, ezért elő is vettem a könyvét, és elolvastam belőle egy mesét, ami arról szólt, hogy egy várkastélyban fiatal férfiak csoportja éldegél amolyan subaszerű kabátban, és éppen párválasztási ceremóniára készülnek: bolyhos birkanyájban kell párra lelniük.
A párra találtak párosával kilépnek a toronyszoba ablakain, és úgy látszik mindenki célhoz ért, csak egy legény busongása hallatszik, aki igaziból fiúbirkára várt, de a nagy bunda alatt tévedésből leányt választott.

Szóval a mai reggel kivétel, de amúgy ilyenek jutottak eszembe:
- talán absztrakt ideák szubsztanciáját próbálta megragadni
- talán valamiféle szimulákrum ábrázolás ez, eredet nélküli másolat értelmezésben
- talán olyasmi áll a háttérben, mint amire Man Ray is gondolt: "azt fényképezem le, amit nem akarok megfesteni, vagyis azokat a dolgokat, amelyek már léteznek"
- vagy talán mégsem, ő azokat a dolgokat fényképezi le, amit szívesen megfestett, vagy megépített volna, de már léteznek

De akárhogy is, azt még mindig nem tudom, hogy nézőként mit lehet ezzel kezdeni.

kedd, november 24, 2009

Beate Gütschow kiállítás, Drezda - szubjektív beszámoló

Egy ritka számítógépes alkatrész beszerzése miatt hétvégén Drezdába látogattam. Ha már ott voltam, megnéztem a "Kunsthalle im Lipsiusbau, Brühlsche Terrasse" aktuális kiállítását: Beate Gütschow place(ments) című fotótárlatát.

A kiállításon látható képek nem váltottak ki belőlem érzelmeket. Ezzel a kijelentéssel okafogyottá is válhatna a beszámoló, ha nem jut eszembe közben a Fotoposton korábban megjelent Üres hőbörgés... című cikk, és az alatta elindult beszélgetés.

Beate Gütschow 1970-es születésű német fotóművész.
A drezdai kiállításon háromféle megközelítésben láthatjuk a képi ideákhoz fűződő viszonyok vizsgálatát:
1. LS (landscape) sorozatjelzéssel romantikus tájképeken keresztül,
2. S (Stadt) jelzéssel városképeken keresztül,
3. I (Interiors) jelzéssel beltéri kompozíciókon keresztül.

Az LS csoportban a kiállításhoz mellékelt leírás szerint Nicolas Poussin és Claude Lorrain romantikus tájképeit próbálta valós helyszínek felhasználásával rekonstruálni. Rengeteg képet készített, és ezekből számítógépes manipulációval állította össze a festményekre és a valóságra egyaránt hasonlító, de egyikkel sem azonos képsorozatát. Létrejött a romantikus idea új illúziója.
Kellemesek a képek, viszont kellemetlen a gondolat, hogy ideák illúziójában gyönyörködjön a néző. Mintha a giccs határterületére tévedtünk volna.




LS #7

LS #14


LS # 18

A következő, S-sel (Stadt) jelölt sorozatában a tájképek romantikusságát 1960-as, 70-es évekbeli építészeti fotók imitációja váltja fel. Itt is a kornak, és a témához kapcsolódó ábrázolási szokásoknak megfelelő beállításokkal, kompozíciókkal dolgozik. Az elkészült képeken a tájképes megoldáshoz hasonlóan, a valóságban is létező képelemek láthatók, a valóságban nem létező összeállításban.
Az illúzió tökéletes: monumentális méretben installált fekete-fehér képeken, precízen szerkesztett karakteres épületformák dominálnak. A nézőben fel sem merül, hogy ezek nem valós épületfotók. Árad a képekből egyfajta sivárság, de nem éreztem apokaliptikus víziónak a látványt, mert nagyon erős a formák esztétikája, így számomra ez volt a hangsúlyosabb hatás, nem az elhagyatottság, vagy a néptelenség.

S #31


S #32


S #33

A legfrissebb, I (Interior) jelű sorozatában a termékfotók világát idézi. Itt színes és céltalan tárgykomopozíciókat láthatunk precízen világított terekben. Ezek is manipulált képek, a képelemek mesterségesen, utólag kerültek egymás mellé. Az installálást lightboxokkal oldotta meg, ezzel is fokozva talán a kültéri reklámképek hangulatvilágát. A kompozíciókon persze semmilyen konkrét megvásárolandó tárgy, vagy reklámszöveg nem tűnik fel, csak a vasárlása buzdító fotókról ismert sterilitás idézete tökéletes.
Az, hogy az egész kiállításon talán leginkább a tartalom nélküli formával való játékról van szó, az a "reklámképes" sorozat alapján mertül fel bennem.


I #6


I #1

Összefoglalva:
A képek, mint az elején is említettem, érzelmi hatást nem váltottak ki belőlem, a tárlatot rekord idő alatt végigsétáltam. Mégis azt kell mondjam, izgalmas dologról van itt szó, mert azt a felismerést kényszerítette ki belőlem, hogy a vizuális észlelésünk jó része feltételes reflex alapú. Lényegében olyanok vagyunk, mint a Pavlov kutyája, ha feltűnnek bizonyos bevett leképezési szabályok, a megszokott ingerek mögött kontroll nélkül a megszokott tartalmakat sejtjük. Én úgy tekintem Gütschow képeit, mint demonstrációt a formák üressége ellen, üres formák felmutatásával, és mint ilyen, tetszik.

Egyrészt azért jutott eszembe erről a korábbi fotopostos írás, mert talán a digitálissal szembeni berzenkedés is valami ilyesmi reflex következménye, másrészt pedig Gütschow képeit jó példának találom a digitális manipuláció művészi kifejezőeszközként való felhasználására.

Végül pedig még Magritte híres képe is eszembe jutott:


Ez nem pipa.




csütörtök, november 19, 2009

tragikomikum - szituációs gyakorlat


Menjünk vendégségbe.
Éjjel legyünk rosszul: jöjjön ránk a hányás és a hasmenés felváltva.
Vegyük észre, hogy elromlott a vízöblítés.
Jöjjünk ki a vécéből és ebből a helyzetből valahogy.

szerda, november 18, 2009


Gáborka a konyhai sarokpadon üldögélt, majd egyszer csak azt mondta:
-Ezenetúl nevezzen engem mindenki Krisztiánnak!

-Gyerünk Krisztián! Oké, menjünk! - mondta mind Krisztián, majd leugrott a padról és beviharzott a szobába.

szerda, november 11, 2009

kauzalitás


Mióta úgy néz ki, hogy egy önálló kiállításon elkerülhetetlenül szembekerülök majd az emberek véleményével, édesanyám a rossz könyveket is lelkiismeretesen végigolvassa; az egész világ nevében készül a jó néző szerepre.

szerda, november 04, 2009

hogyisne


Tegnap Angelina Jolie és Brad Pitt voltak a szállóvendégeim. Amikor bementem betakarni őket és jó éjt kívánni, akkor Angelina megkérdezte, hogy van-e 22 váltás ágyneműm.
Mindjárt megsejtettem, hogy egy egész hónap munkanapjait itt szándékozik eléjszakázni, minden nap másik ágyneműben.
Hogyisne kisanyám! Már csak az hiányzik.


vasárnap, november 01, 2009


Önző és beképzelt vagyok. Ez nyilván már messziről látszik, ezért ha valaki odáig jut, hogy tőlem mer segítséget kérni, akkor biztosan nagy bajban lehet, úgyhogy ilyenkor nem szoktam nemet mondani.


állatmintakert


Egy kiselefánt születését néztem, és arra gondoltam, hogy egy állatkertben születő és felnövő elefánton keresztül mit is lehetne megtudni az elefántságról, amikor szegény elefántnak sincs esélye, hogy igazán megtudjon róla valamit, úgyhogy az egész rendszer értelmetlen.

Ha állatkertet csinálnék, én állatmintakertnek nevezném, és csupa élethű állatszobor volna benne, mellette pedig vetítőterem, ahol meg lehetne nézni, hogy természetes élőhelyén hogyan viselkedik az az állat.
Többet lehetne megtudni, és közben semmilyen lény sem korcsosulna.


kedd, október 27, 2009

csütörtök, október 22, 2009

szerda, október 21, 2009

történet a nőről, aki hat zsömle fogságába esett

résztvevők:
egy nő,
egy télikabát zsebbel, a zseb szája alatt nagy díszgombbal,
egy vékony nejlonzacskó, benne hat császárzsömle

cselekmény:
A nő bevásárol. A zsömlés szatyor nem fér a táskájába, ezért a karjára akasztva viszi hazafelé.
Kint hűvös van, és amúgy is, a nő szereti zsebretenni a kezét, hát zsebreteszi a kezét.
Ettől a művelettől a zsömlés szatyor a nő csuklójára csúszik.
A nő lépked, a combja mindig lendít egyet a zsömlészacskón, a zsacskó mindig fordul egyet.
A nő egyszer csak érzékeli, hogy nagyon vágja a kezét a szatyor füle. Tudja, hogy a csavarodástól van a szorítás, ezért megpróbálja kivenni a kezét a zsebéből, és kitekerni a szatyrot.
A csavarodás a díszgomb alatt ment végbe, így a nő kezét a kabátzsebbe szorította a zacskó.
A nő másik kezében is van valami, ezért kénytelen segítséget kérni azt utcán:
- Legyen szíves segíteni, a zsembembe szorították a kezem a zsömléim!


kedd, október 20, 2009

létkérdés


...
Igen, igen, teljesen olyan az életem, mintha a dolgok azért történnének benne, hogy ellássanak engem szórakoztató élményanyaggal.
Bennem már felmerült, hogy én esetleg egyenesen azért vagyok a világon, hogy ezeket az élményeket valahogy továbbadjam nektek.
De hogy ti miért vagytok, arról egyelőre nincs elképzelésem.


történet a nőről, aki hat zsömle fogságába esett


Ez annyira jó, hogy csak holnap mesélem el, addig próbáljátok elképzelni.




"Ahhoz, hogy egy dolgot lássunk, meg kell értenünk."

(Borges)


Hogy én ezzel mennyire egyetértek!

szombat, október 17, 2009

péntek, október 09, 2009

egy szép nap


Ma arra kért a Marci, hogy menjek haza vele, és ott együtt építsünk űrhajót.
Egész úton kézenfogva mentünk, megcsináltuk az űrhajót, megebédeltünk a marslakókkal, utána hazajöttem.

kedd, október 06, 2009

jelen(t)és


Prága ma egy három négyzetméter alapterületű, aluljárói régiségbolt képében jelent meg nekem.
A kirakat alsó részén rozsdás huszárkardok sora, felül pedig egy lila-arany miseruha.

hétfő, október 05, 2009

Prága


Egy férfi és egy nő ül a Medvében, lencsefőzeléket ebédelnek virslivel és sörrel. Kanalazzák a lencsét, közben arról beszélgetnek, hogy mennyire zseniális eszköz egy asztalka a férfi-nő közötti intimitás szimbolizálására.
Közben két magas és sovány srác lép a kocsmába. Egyikük egy másfél méter hosszú, réz toronydíszt cipel. Kiválasztják a féfi és a nő melletti asztalt, a toronydíszt a pad alá gurítják, rendelnek két sört és ők is élénk beszélgetésbe kezdenek.

vasárnap, szeptember 27, 2009

szerda, szeptember 23, 2009

a tartalom és a forma

- Heló, mizu nálatok?
- Heló! Hát, mióta a Szívem egy erőműbemutató panoráma-projekten dolgozik itthon, elég sok szabadidőm van, amit többnyire olvasásra fordítok. Valamiért rákaptam a könnyed tudományos könyvekre, így már kiolvastam Az idő rövid történetét, A nagy, a kicsi és az emberi elmét, az Isten egyenletét, most meg a Hipertér címűt olvasom. Nagyon élvezem!
Képzeld, a könyvek hatására egészen pontos képem lett Einsteinről.

csütörtök, szeptember 17, 2009

Malevics a spájzban

Kinek van erre szüksége? II

Kinek van erre szüksége?


Amikor valaki azt említi, hogy az álmok arra valók, hogy az álmodó olyan belső szükségleteit kielégítsék, amelyeket ébren nem adatik meg neki átélni, akkor eszembe jut, hogyha valaki okos egyszer velem álmodhatna, azonnal örökre cáfolva látná ezt a feltevést.
Tegnap például a Jóban-Rosszban című szappanopera díszletőre voltam, amikor jött a Hernádi Judit és még pár ismert színész és egyéb médiaszemélyiség, akik politikai ellenérzéseikre hivatkozva betörtek a Füredi Attiláék spájzába, és erőfitogtatásként a földre rázták a papírzacskókról a lisztet.

kedd, szeptember 15, 2009

asszociációk fogságában


A műveletlenség felszabadít.
Nagyjából erre a megállapításra jutottam tegnap ÉS olvasás közben.
Az történt ugyanis, hogy olvastam egy cikket egy negyven éve magyarul meg nem szólaló, jelenleg Izraelben élő emberről, akinek a háború alatti viszontagságairól szólt az írás. Terezínbe, egy zsidó gyűjtőtáborba került, ahol a színházi tapasztalatai mentették meg az életét.
A Bundibár című operáról volt szó, ezt az előadást próbáltatták vég nélkül a tábori gyerekszínészekkel. Érdekelt a cikk, én is jártam Terezínben, szerencsére csak túristaként, de érintve éreztem magam a cikk által. Mégis, hiába volt minden empátiám, mert amikor elolvastam a Bundibár szót, képtelen voltam tovább a cikkre koncentrálni.
Bundibár, olvastam, és a "mi lehet ez" tudatlanságomból fakadó belső kérdésemre feleletként rögtön szőrgyűrűs bejáraton túli bolyhosbelsős szórakozóhely képe villant fel, és innentől kezdve azon gondolkoztam, hogy egy ilyen típusú enteriőr vajon miképpen kivitelezhető, illetve volna-e vásárlóközönsége.

Most pedig vezeklésképp kikeresem a neten a Bundibár valódi jelentését.

szombat, szeptember 05, 2009

Gib malac és Kas farkas


Gib malac vizslabarna, karcsú csodajószág, aki kiszagolja bárhol a futóhomokba rejtett titkos átjárókat. Kas farkas szürke, göndörszőrű, szintén szép és lelkes. Ő is nagyon ért valamihez, de amikor erről mesélt nekem a narrátor, akkor éppen beleugrottam fejjel lefelé a Gib malac által kitúrt homoktölcsérbe, és egy alsóbb világba pottyantam.


csütörtök, szeptember 03, 2009

két szembefordított egyes

....ezt pedig, látod, leginkább így lehet kifejezni:
Teljesen egyetértettem vele, aztán kicsit később, amikor felébredtem, már csak erre a képre emlékeztem.
Most pedig megsejtettem, hogy talán nem más, mint A rovarok élete E/1-ben.

péntek, augusztus 28, 2009

a teher definíciója


Nem csak Istennel vagyok azonos, hanem még veled is!

még te is

Ha igaz az, hogy az álmom minden szereplőjét én teremtem, mozgatom, még ha az álmomat figyelő tudatom számára meglepően is, akkor nyugodtan kijelenthetem, hogy az álmom összes szereplője én vagyok.
Viszont ha igaz az, hogy álmom összes szereplője, akik vegyesen szerethető, gyűlölhető, kedves, okos, buta és félelmetes karakterek, tehát ha mindezek én vagyok, akkor miért ne lehetne, hogy a valóságban tőlem függetlenül, de velem kapcsolatban álló szerethető, gyűlölhető, félelmetes, okos, buta, gonosz karakterek - még te is! - mind én vagyok?!

címkék: sírnivalók, bölcsesség, ötlet-dokumentáció, útleírás, ízléstelenség, ünnep, valóság, utazás,
tudomány, teológia, találkozás, szép, misztikus dolgok,
naiv szatyor, jelmondat, halál, felülírt történet, filozófia, csoda, definíció, bukta, báb,
a kiválasztás örömei, bizarság, bizonyíték, dekopázsfíling,
vicces dolgok, álom, örökség, hülyenév, kaland, kezdet, kontraposzt, megfigyelés,

(nem engedett ennyi címkét)

kedd, augusztus 25, 2009

a scrabble feltalálása II

Várj csak, valami lyuk van a takarón! - mondtam heverészés közben a Szívemnek, és láttam, hogy a lyukon belül motoszkál valami. Felháborító, hogy csak úgy motoszkálhat bármi is a takarómban! Az ember manapság sehol nem tud elrejtőzni a kéretlen meglepetések elől.
A lyukból lassanként előkászálódott egy megtermett nutria. Aztán még egy, majd egy következő, végül összesen négyen álltak a takarón, a lyuk mellett. Természetesen viselkedtek: rágcsáltak valamit, és nem nagyon zavarta őket, hogy engem mennyire zavar ez az egész.

Mit lehet négy nutriával kezdeni?
Egy darabig néztem őket, de ezt a sündörgést és rágcsálást halálosan unalmasnak találtam.

Úgy fejtenék keresztrejtvényt, Szívem!
De eszembe jutott, hogy a Nők Lapjában már mind a kettőt megfejtettem, és az nem okozott különösebb örömöt. Nem jó, hogy valami készet, más által kigondoltat kell kitölteni. Nekem nem ilyen keresztrejtvény kell! Olyan kellene inkább, ami fejtés közben alakul ki, és mindig másmilyen lesz. Lehetne többen is csinálni ezt úgy, hogy a betűket kiosztjuk egymás között, és mondjuk mindegyik érne valahány pontot. Mindenki rakhatna ki szavakat, és akinek több pontja van végül, az nyer. Talán azok a betűk, amelyek ritkábban fordulnak elő a magyar szavakban, több pontot érhetnének. Igen, ez így jó lesz!
De jó ötlet, de jó társasjáték! Ugye, hogy ez sokkal érdekesebb, mint egy nutria?!


péntek, augusztus 21, 2009

a piros Ferrari rekamié


Tegnap éjjel Ferrari márkájú piros rekamiét toltam az országúton. A rekamié keresztben állva lebegett a levegőben, nagyjából derékmagasságban. Én pizsamában ráhasaltam és hajtottam, a lábammal ruganyosan lépegetve az aszfalton.
Egyszer hátranéztem, akkor éppen majdnem utolértek füttyögő munkásemberek, és már-már készültek rácsapni a rövid pizsamanadrágból kilógó fenekemre.
Akkor váratlanul felfedeztem a rekamié közepében a gázpedált, rátenyereltem, és egyesben elhúztam a picsába.

hétfő, augusztus 17, 2009

sex on the beach


Szombaton több ízben keményen fenékenbasztam a Balatont, pedig eleinte csak úszást terveztem.






(mindez azt jelenti, hogy sekély volt a víz, emiatt leért a térdem)


péntek, augusztus 14, 2009