szerda, december 30, 2009

téli mese

Amikor beköszöntött az igazi tél, lehullott az első hó és apróra gömbölyödtek a kültéri hőmérők higanyszálai, mi a szokásos családlátogató körút tervezésébe fogtunk.
Ahogy ezt meghallotta, azt mondta az Édesapám:
- Egyet mondok édes lányom, de ezt jól jegyezd meg: Nyáron meleg ruhát, télen ennivalót el ne hagyj! De ha autóval indul útnak az ember, mindig legyen nála meleg takaró is!
És így is lett.
Beláttam, hogy okos tanács, ezért a csomagtartóba bekészítettem egy jó meleg hálózsákot, és ezentúl ezzel jártunk még bevásároln is.
Alighogy elújságoltam szkájpon a tanács megfogadását, azt mondja az Édesapám:
- Egyet mondok édes lányom, de ezt jól jegyezd meg: Nyáron meleg ruhát, télen ennivalót el ne hagyj! De ha autóval indul útnak az ember, akkor egy takaró nem lesz elég, legyen nála legalább kettő, ki tudja meddig kell valahol rostokolnia.
És így is lett.
Beláttam, hogy okos tanács, ezért ettől kezdve két nagy és meleg takarót szállítottunk még a boltba is magunkkal.
Eljött a nagy karácsonyfa-látogatás ideje, és hát mit ad a Jóisten, mit nem, az egyik fa alatt két termoszt találok.
Amint ezt meglátja, azt mondja az Édesapám:
-Egyet mondok édes lányom, de ezt jól jegyezd meg: Nyáron meleg ruhát, télen ennivalót el ne hagyj! De ha télen indul útnak az ember, azért nem árt, ha van nála meleg innivaló is, ki tudja meddig kell valahol rostokolnia.
És így is lett.
Amikor letelt a vendégség ideje, Édesapám elrendelte a termoszaim forró teával való feltöltését, és a lelkemre kötötte, hogy tartsam őket mindig a kezem ügyében. Ezután megölelt, majd utamra bocsájtott.
Már éppen szálltunk be a liftbe, amikor hirtelen utánam szólt:
- Hólapát és homokzsák van-e az autóban?

De ezt már sajnos nem hallottam meg.
Ha a kérdést meghallottam volna, az én mesém is tovább tartott volna.


hétfő, december 28, 2009

karácsonyi mézes malom


A mézes malom a legújabb találmányom. Főleg a rokonokat árasztottam el vele, de egy kevésbé jól sikerült dobozzal anyuéknak ajándékoztam.

Nyisd ki, Mama, nyisd ki!
Látod, itt vannak a mézes puszedlik: kilenc ezüst cukorgolyóval a tetején és kilenc csokis. Alattuk pedig, nézd csak, itt van a sütőpapírra rajzolt malom. Terítsük ki! (Terítjük.)
Ekkor a Papa kedvesen fölénk hajol: Na, mi újság, lányok? - kérdezi, majd bekap egyet a csokival bevontak közül.


kedd, december 15, 2009

a szerénységről, a halálról, a blogolásról, satöbbi


Majdnem elmeséltem, hogy miként volt az, hogy fogkrémért nyúlva elcsúsztam a kádban, és hogy miképp volt fantasztikus esemény ez, ugyanis az elszenvedett zúzódástól megváltozott bennem az Iván Iljics halálának értékelése, de aztán rájöttem, hogy én kétségkívül jó fej vagyok magamban is, nincs szükségem külső megerősítésre.


a lehetőségről


Mondhatnék valamit, de végülis nincs kedvem.


csütörtök, december 10, 2009

a reményről

Elábrándoztam, aztán víz alá merültem.
Amikor feljöttem, a samponos dobozt nyitva találtam, ebből arra következtettem, hogy már hajmosás után lehetek, ígyhát kiszálltam a kádból.

Este az IKEA-ban bóklásztam fürdőszoba-felszerelést keresve (konkrétan a vécébe egy polcot), közben rengeteg tükör jött szembe, de bármelyikbe néztem is bele, lehangoló volt a látvány: a hajam fénytelen, és erőtlenül a fejemre lapul. Semmilyen borzolás nem éleszti fel, megrázom és visszafittyed.

Ez már az öregedés, és ezentúl mindig így lesz, ilyen tompa és fénytelen lesz minden nap ezután.

Egyetértően bólogatva beletörődtem, aztán eszembe jutott a samponos doboz, és hogy talán nem is én nyitottam ki, hanem a Szívem hagyta nyitva... ígyhát lehetséges, hogy nem is öreg vagyok én, hanem csak szenilis.


péntek, december 04, 2009

Az jutott eszembe miközben néztem, hogy Minas Tirith és Gondor között hegyvidéki mágják lobbantak fel, hogy milyen érdekesek ezek az ősi jelzőrendszerek, maximálisan azt lehetett általuk megtudni, hogy valaki akar valamit.

Aztán eszembe jutott, hogy a művészet is lényegében valami ilyesmi.

csütörtök, december 03, 2009

szerda, december 02, 2009

decemberi égbolt











Péterfi Gyula a nagypapám, róla szólnak ezek a történetek

Akácos Út, 2007. szeptember 6. oldal

BERCI, HOL VAGY...?

A múlt havi Akácos Útban arról regéltem, hogy nejem anyai nagybátyja, a Gyula batya milyen kálvárián ment keresztül, amikor bevonult a honvédség lovasságához mint karpaszományos egyetemista 1941-ben. Most folytatom a Gyula batya emlékeinek elbeszélését. Egy napon híre ment, hogy újoncok érkeztek a kiképző tábor laktanyáiba. Gyula honvéd rögtön el is ment megkeresni szenttamási barátját, akit már régen nem látott. Sok kérdezősködés után megtudta, hogy melyik szobában tanyázik a Berci. Be is nyitott a megjelölt szobába, amelyben kb. 20 újdonsült karpaszományos lebzselt és elkiáltotta magát: „Berci, hol vagy?” A többiek bambán bámultak rá, de a Berci nem került elő. Már távozni készült, amikor egy nyers, erélyes hang reccsent bele a levegőbe: „Állj!” Gyulában megfagyott a vér. A kiképző őrmester hangja volt az. Eddig észre sem vette, hogy az őrmester is a szobában van. Gyula honvéd megállt, mint egy cövek. A tizedes odajött Gyulához, jéghideg tekintettel végigmérte a haptákban álló bakát, és még hűvösebben megkérdezte: „Kicsoda maga, uram?” Gyula torkaszakadtából válaszolt: „Őrmester uram, alázatosan jelentem, Péterfi Gyula a Magyar Honvédség lovasságának másodéves karpaszo-mányos bakája!” „Úgy...” mondta az őrmester lágy hangon, de utána ordítva folytatta: „Maga felfújt hólyag, hát maga nem tudja, hogy előbb engedélyt kell kérnie a feljebbvalójától, hogy szabad-e megkeresni a barátját?” Erre Gyula, még mindig haptákban állva, harsogva belevágott: „Őrmester uram, én Péterfi Gyula, a Magyar Honvédség lovasságának karpaszományosa, engedélyt kérek, hogy megke-ressem Berci nevű barátomat!” „Ez már más” mormolta az őrmester „keres-heti!” „Köszönöm őrmester uram!” mondá, és már indulna is kifelé, mivelhogy a Berci úgysem volt a szobában. Erre az őrmester: „Azt mondtam, keresheti, hát keresse!” „De, kérem, nem látom a szobában” rebegi Gyula. „Az ágyak alatt is kereste?” „Nem, kérem.” „Hát” dörrentette az őrmester” akkor keresse ott is!” Mit tehetett Gyula, négykézlábra ereszkedett és az ágyak alá bújt. „Nem hallom, hogy keresi!” dörögte az őrmester „és azt sem látom merre búj-kál ön, uram, és azért legyen szíves minden ágynál a fejével megemelni a szalmazsákot!” Nosza, csuszkált Gyula az ágyak alatt, kiabálja „Hol vagy, Berci?”, emelgeti a fejével a szalmazsákokat, te-nyerével és térdével törli a padló porát. Végre kibújt az ágyak alól, odaállt az őrmester elé és raportált: „Őrmester uram, jelentem alásan, a Berci barátom nincs az ágyak alatt.” „Maga Gyula, piszkos, mint egy disznó” kiabálja az őrmester „hogy mer a feljebbvalója elé állni ilyen szutykosan? Tessék magát tisztába tenni, és utána álljon elébem, ha van valami jelenteni valója!” Gyula nagy porfelhőket verve leporolta magát és újból jelentette az őrmesternek, hogy nem találja barátját (a Bercit) az ágy alatt. „Nos, így már hasonlít valamire, maga tökfej. Na mármost” folytatta az őrmester „ha ön most, karpa-szományos úr, illedelmesen megkéri az itt jelenlévő újonc urakat, ők valószínűleg szívesen segítenek magának megkeresni a Berci barátját az ágyak alatt, merthát, több szem többet lát.” Miután Gyula részéről elhangzott az illedelmes kérés, az egész 20tagú alakulat bebújt az ágyak alá hangosan kiabálva: „Berci, hol vagy, Berci, hol vagy?” emelgetve fejükkel a szalmazsákokat tenyerükkel és térdükkel törölve a padló porát. Végre tüsszögve előjöttek az ágyak alól. Okulva az előbbieken, általános portalanítást végeztek ruhájukon, majd Gyula újból jelentette a, mindezt árgus szemekkel figyelő őrmesternek, hogy Bercit bizony most sem találták. „Hát nem is találhatták maguk barmok” mondta röhögve az őrmester „hiszen Berci a burgonyát hámozza a konyhán.” Ismervén a regulát, Gyula vigyázzba állt az őrmester előtt és eltávozási engedélyt kért. Amaz öntelten biccentett fejével és mondta „Mehet!” Gyula szalutált, sarkonfordult és indult kifelé. Még az ajtóhoz sem ért, amikor betoppant Berci, a sokat keresett barát. Gyula fejébe szállt a vér, odasziszegett valamit Bercinek (amit most nem írok le) és rohant volna kifelé. „Állj!” recsegte az őrmester „hát így üdvözli egy-mást két intelligens iskolázott barát, aki mellesleg még földi is? Tessék méltóan viselkedni, mert ez nem papnövelde avagy kolostor. Ez a Magyar Honvédség!” Mi mást tehetett a két rég nem látott barát, összeölelkezett, egymás hátát tapsikolva, hangosan mondogatta, hogy nagyon örül a viszontlátás miatt. Látják, kedves olvasóim, ha az a néhai Gyula batya 85 évvel később születik, mindez nem történik meg vele, mert manapság a katonaságnál nem használnak szalmazsákokat, hanem matracokat.

Az esetet leporolta a feledés porától: GION Tibor


Akácos Út, 2007. július-augusztus 6. oldal

A PUHA PLÜS SZÉK ÉS A LOVAGLÁSI NYEREG...

A II. Világháború idején (1941-44), Vajdaság magyar fennhatóság alatt volt és a hadsereg az itteni területekről is toborozta az embereket a honvédséghez. Nem kíméltek senkit, még az egyetemistákat is bevonultatták. Ezekből a diákokból képezték ki a jövendőbeli tiszteket a sereghez és, hogy megkülönböztessék őket a közönséges bakáktól, az uniformisuk bal karjára kaptak egy narancsszínű karszalagot és azért hívták őket KARPASZOMÁNYOSOKNAK. De emiatt nem részesültek semmiféle megkülönböztető protekcióban. Sőt! Még szigorúbban bántak velük a kiképzésen, mint a többi bakával. A kiképző őrmesterek pedig a legdurvább, majdnem írástudatlan egyének voltak, akik kéjelegve gyötörték az egyetemistákat. Egy kivételben azért részesültek ezek a karpaszományosok: szigorúan magázták őket az őrmesterek. Olyan kacskaringós káromkodással küldték az újonc karpaszományosokat a kukutyinba, meg más puhább és melegebb helyekre zabot hegyezni, hogy a bakáknak a szemük is kidülledt ezek hallatán. De, magázva voltak! Azokban az években, nejem anyai nagybátyját, a Gyula batyát is (Isten nyugasztalja) mint egyetemistát, a honvédség lovasságához vonultatták be. Szegény Gyulát is nagyon megdöbbentette ez a hír, mert ő városi tisztviselői család sarja volt, és lovat csak 15-20 méteres távolságból látott eddig. Majdnem azt sem tudta, hogy a ló elől harapni tud mert ott vannak a fogai, hátul pedig termeli a lócitromot, amit csak az alakja miatt neveznek citromnak. Mindennek ellenére, Gyulából lovas bakát óhajtottak faragni a hadsereg főmuftijai. A keservesen induló kiképzésen Gyula megtanulta, hogy miként kell felkötni a nyerget, a kötőféket és a zablát a lóra, csak a lovaglással nem volt kibékülve. A plüssel párnázott otthoni puha székekhez szokott ülőkéjét feltörte a kemény lovassági nyereg. Gyula a csavaros eszével kigondolta, hogy „beteg” lesz és leesik a lóról, hátha egy napra elküldik a gyengélkedőbe pihenni. Az elhatározást tett is követte. Egy gyakorlat alkalmával leesett a lóról és csapott egy olyan pofát, hogy majdnem maga is elhitte, hogy beteg. Az előbb említett kiképző őrmesternek egyike odament hozzá és válogatlan szavakkal azt ordította Gyulának: „Hogy az a...(nem mondom, hogy ki) ültetné be abba a nagy hülye fejébe azt a szabályt, hogy a hadsereg lovassági karpaszományosa parancs nélkül nem száll le a lóról – megértette, maga tökfej?!” Igen, Gyula megértette, behúzta fülét-farkát, és újból felszállt a lovára. No, de ezzel nem lett vége az eseménynek. Ebéd után az őrmester magához hívatta Gyulát, újból lemarházta, lehülyézte stb. és azt mondta neki: „Holnap reggelig, maga lusta lajhár, 500-szor írja le, hogy: a honvédség lovassági karpaszományosa parancs nélkül nem száll le a lóról.” Szegény Gyula egész éjjel körmölt, de csak 150-ször sikerült neki leírni a feladott mondatot. Reggel karikás szemekkel átadta az őrmesternek a papírost, de bevallotta, hogy csak 150-ször írta le a mondatot. Emez frissen komponált szitkokkal árasztotta el Gyulát, és a papírt bedobta a tűzbe, amely vígan duruzsolt a kályhában, lévén már késő ősz. A második nap reggelén megismétlődött az esemény, de azzal, hogy most 230-szor sikerült Gyulának leírnia a feladatot, mert összekötött három ceruzát. Semmi haszon, az őrmester újból kiordította magát, emlegette Gyula családjának összes női tagját elég sikamlós témákban, majd újból bedobta a teleírt papírt a tűzbe anélkül, hogy ránézett volna az írásra. A nemalvástól Gyulának már reszkettek a térdei, a szeme olyan volt, mint egy jólsikerült farsangi fánk, és már saját magát is kezdte magázni, amikor kollégái megsajnálták és elküldték aludni. Harmadnap reggelén Gyula kezébe nyomtak egy telefirkált füzetet és azt mondták vigye le az őrmesternek. Ha megkérdezi hányszor van leírva a feladott mondat, mondja 500-szor. Gyula be is vitte a füzetet az irodába és odaadta az őrmesternek. Amaz sandán ránézett és megkérdezte: „Hányszor?” Gyula haptákba vágta magát, nagy őszinteséget erőltetett az arcára (amelyhez bizony pofa is kellett) és kivágta: 500-szor! Az őrmester magára öltötte legbájosabb mosolyát és ezeket mondta Gyulának: „Na látja, maga emeletes marha, így kell parancsot teljesíteni!”, majd bele sem nézve a füzetbe, a tűzbe hajította. Később azt mondták a kollegák, hogy így kellett volna már az első nap tenni, hiszen az őrmester nem tud 500-ig számolni.

Az esetet följegyezte: GION Tibor