Most éppen annak örülök, hogy sikerült a blográdiót is beüzemelni. Igen büszke vagyok magamra! (Nem nagy dolog amúgy, komplikáltabbnak képzeltem.)
Miközben a számokat válogattam, amivel terhelni, vagy szórakoztatni tervezem az idenézőket, találtam egy számomra nagyon emlékezetes .mp3-at.
Kapcsoljátok be a 04. Den einai o erwtas... címűt, arról fogok mesélni.
Megy már?
Oké.
Szóval, képzeljétek el, hogy egyik görögországi nyaralásom legszebb emléke egy hétköznapinak tűnő bevásárláshoz kapcsolódik. A napi dinnyét, bort, vizet, kenyeret mentünk beszerezni a helyi szupermarketbe: tárva-nyitva egy nagy hangárszerű épület, ahol minden csupa fehér volt, benne mindenféle strandfelszerelések, papucsok, lapátok, felfújhatós matracok, színes törölközők, képeslapok, aztán beljebb konzervek, italok, fagyik, mindenfélék; szóval ebben az üzletben mi voltunk az egyetlen vevők. Még korán volt, délelőtt 10 óra kb. Kellemes hűvös volt bent, ventillátorok keverték a levegőt, görög rádió görög zenét sugárzott éppen.
Amikor a pénztárhoz értünk, akkor szólalt meg egy dal, és a fiatal pénztárosnő abbahagyta a vonalkódok leolvasását, a kezében megállt a dinnye, és csukott szemmel, hangosan énekelte a refrént a dallal.
Egyszerre csodáltam és irigyeltem, hogy ennyire nyilvánvalóan le mer szarni minket, mert neki most valami nagyon jó, és nem akarja félbeszakítani.
Amikor hazajöttünk, a barátok részére élménybeszámolós vacsorát szerveztünk, ouzoval, gyrosszal, és gondoltam jó lenne valami görög zene is, úgyhogy beírtam a keresőmbe valami olyasmit, hogy görög .mp3. Az első találati oldalról le is töltöttem egy egész albumot.
Hallgatás közben tűnt fel, hogy köztük van ez a szám is, amit a pénztárosnő hallgatott.
Miközben a számokat válogattam, amivel terhelni, vagy szórakoztatni tervezem az idenézőket, találtam egy számomra nagyon emlékezetes .mp3-at.
Kapcsoljátok be a 04. Den einai o erwtas... címűt, arról fogok mesélni.
Megy már?
Oké.
Szóval, képzeljétek el, hogy egyik görögországi nyaralásom legszebb emléke egy hétköznapinak tűnő bevásárláshoz kapcsolódik. A napi dinnyét, bort, vizet, kenyeret mentünk beszerezni a helyi szupermarketbe: tárva-nyitva egy nagy hangárszerű épület, ahol minden csupa fehér volt, benne mindenféle strandfelszerelések, papucsok, lapátok, felfújhatós matracok, színes törölközők, képeslapok, aztán beljebb konzervek, italok, fagyik, mindenfélék; szóval ebben az üzletben mi voltunk az egyetlen vevők. Még korán volt, délelőtt 10 óra kb. Kellemes hűvös volt bent, ventillátorok keverték a levegőt, görög rádió görög zenét sugárzott éppen.
Amikor a pénztárhoz értünk, akkor szólalt meg egy dal, és a fiatal pénztárosnő abbahagyta a vonalkódok leolvasását, a kezében megállt a dinnye, és csukott szemmel, hangosan énekelte a refrént a dallal.
Egyszerre csodáltam és irigyeltem, hogy ennyire nyilvánvalóan le mer szarni minket, mert neki most valami nagyon jó, és nem akarja félbeszakítani.
Amikor hazajöttünk, a barátok részére élménybeszámolós vacsorát szerveztünk, ouzoval, gyrosszal, és gondoltam jó lenne valami görög zene is, úgyhogy beírtam a keresőmbe valami olyasmit, hogy görög .mp3. Az első találati oldalról le is töltöttem egy egész albumot.
Hallgatás közben tűnt fel, hogy köztük van ez a szám is, amit a pénztárosnő hallgatott.
3 megjegyzés:
Rájöttem, ha új ablakba nyitom, akkor marad a zene a másikban. Szóval:
Vannak ilyen pillanatok, amikor az ember irigy, vagy amikor becsukja a szemét.
Finnország is ilyen szürreális hely, Loviisa kisváros atomerőművel, nappal erőművet látogattunk és vért ebédeltünk áfonyalekvárral, éjjel ittunk és Kaurismaki és a középeurópai abszurd összefüggéseiről beszélgettünk helyi lányokkal, aztán délutánonként nagy tánctermeket látogattunk, ahol neon felirat világított a nőválasznál, és szólt a zene, amely nagyon hasonlított erre, csak finnül: ükszi nájszi énekelték, ami talán egyetlen, vagy magányos nőt jelentett és jelent még most is.
Még valami:
Nézegettem a rádiót, és megtetszett, hogy van ilyen idióta nevű együttes: Not King Cole, rá is nyomtam legott, de aztán gyanús lett, és lám, közelebb hajolva nem is "Not" hanem "Nat". A zene viszont egyszerre vicces és mégis magával rántó. Vicces az akcentusos rumba. Aztán mégis:
Füstös kocsmában sokadik ital után az ember már nem tartja nyitva a szemét, mégis megszólal a zene, és akkor felhúzza a mellette ülőt, a többiek nem törődnek velük, mindenki elvan magában, jobb kar a derékon, bal kar eltart, fej lehajt, most már minden mindegy, egyszer van ilyen és nem lesz, mert nem lehet, többször, és akkor teljes összhangban elkezdődik a forgás, lassan, érzéssel, néha kis pörgetéssel, mindig csak egy irányba, mert az ital és az élet nem enged mást, és hiába is tervezne az ember örökre itt maradni, a parketton, a zene egyszer mégis végetér, és senkinek fel sem tűnik, hogy volt valaha, mindenki iszik, vagy mereng tovább (...y así pasan los días, y yo, desesperado, y tú, contestando: quizas, quizas, quizas .../ és így múlnak a napok, és én, reménytelenül, és te, mindig csak azt mondod: talán, talán, talán)
Igen, és ha a rádión megnyomja ott alul a pop-up gombot, akkor bármilyen másik ablakba elmehet, a zene szólni fog tovább.
Nagyon tetszett, a finnországi élménye, és a tánc is. Szép volt!
(a Nat King Cole-t egy filmzenében fedeztem fel, az In the mood for love-ban. Az is szép.)
Megjegyzés küldése