péntek, március 16, 2007

Petőfi és én

Régebben álmodtam ezt, de most éppen aktuális, és itt még nem meséltem:

Családi összejövetelen veszek részt valahol Pesten, egy zegzugos, a valamikori arisztokrata pompáját már csak nyomokban őrző lakásban. Kalapos, idősebb nőkkel és öltönyös férfiakkal van tele a ház.
Távoli rokonaim lehetnek, de sosem láttam őket, senkit sem ismerek. Úgy rémlik, mintha valakinek a végrendelete kapcsán jöttünk volna össze.
Mindenki tesz-vesz, halkan beszélgetnek. Egy nő felajánlja, hogy próbáljam fel a lánya ruháját, egy tűzpiros, selyemből készült, hosszú ruhát.
Felveszem, éppen jó rám.
Akkor anyám hív, hogy menjünk be egy hátsó szobába, ahol a félhomályban, a fésülködő tükör előtti zsámolyon álló bársonybevontú dobozokra mutat. Nem tudom mi az, próbálom megfogni, de a dobozok billegnek a domború zsámolyon.
És akkor rámszólnak:
Óvatosan! Ezek Petőfi hamvai, ez az örökségünk.

Nincsenek megjegyzések: