Az az emlékezetes krumplihámozás, amiről most szó lesz, egy régebbi történet. Így esett:
Ebédet készítettem a barátoméknál, amihez köretnek sültkrumplit képzeltem el, ígyhát nekiálltam krumplit hámozni. Egy nagy vájling vízben áztak a krumplik, és ha már ott voltak, hát ott hámoztam őket, a héj a tálba hullott.
A végére lett egy tál hámozott krumplim, és egy vájling héjas vizem.
Az rögtön látszott, hogy a kukába így nem önthetem, előbb tán le kéne szűrni a héjról a vizet. Ehhez viszont nem volt kedvem, már csak azért sem, mert rögtön eszembe jutott, hogy ezek a kis darabkák a vízzel együtt szépen le fognak úszni a vécében, ha megfelelő lendülettel sikerül belelöttyintenem.
Meg is próbáltam. Elsőre nem ment le. Gondoltam, talán a lendülettel volt baj. De sebaj, mert ott van a vízöblítés ugye, hát lehúztam. Egyszer, kétszer, aztán harmadszor is. De ezek csak makacsul úsztak ott a felszínen. Na, gondoltam, akkor dobok rá egy kics vécépapírt, az sokszor segít más, de hasonló esetekben is, ahogy magával ragadja azt, amitől meg akarunk válni.
Szóval dobtam rá. Egy galacsint, kettőt, hármat, és reméltem, hogy így majd leszivárog.
De így sem ment.
Akkor pedig nem volt más hátra, mint vert seregként szerezni egy reklámszatyrot, és a budi mellett térdepelve kézzel kimarkolászni a vécépapírral összeázott krumplihéjakat.
Közben volt időm megérteni az "aki rest, kétszer fárad" pontos jelentését.
A szeletelt salátalevélhez mindez úgy kapcsolódik, hogy a napokban kiderült, vécébe kerülve az is hasonlóan viselkedik, így aztán kénytelen voltam én is.
Hiába, az ember mindig tanul valamit!
Ebédet készítettem a barátoméknál, amihez köretnek sültkrumplit képzeltem el, ígyhát nekiálltam krumplit hámozni. Egy nagy vájling vízben áztak a krumplik, és ha már ott voltak, hát ott hámoztam őket, a héj a tálba hullott.
A végére lett egy tál hámozott krumplim, és egy vájling héjas vizem.
Az rögtön látszott, hogy a kukába így nem önthetem, előbb tán le kéne szűrni a héjról a vizet. Ehhez viszont nem volt kedvem, már csak azért sem, mert rögtön eszembe jutott, hogy ezek a kis darabkák a vízzel együtt szépen le fognak úszni a vécében, ha megfelelő lendülettel sikerül belelöttyintenem.
Meg is próbáltam. Elsőre nem ment le. Gondoltam, talán a lendülettel volt baj. De sebaj, mert ott van a vízöblítés ugye, hát lehúztam. Egyszer, kétszer, aztán harmadszor is. De ezek csak makacsul úsztak ott a felszínen. Na, gondoltam, akkor dobok rá egy kics vécépapírt, az sokszor segít más, de hasonló esetekben is, ahogy magával ragadja azt, amitől meg akarunk válni.
Szóval dobtam rá. Egy galacsint, kettőt, hármat, és reméltem, hogy így majd leszivárog.
De így sem ment.
Akkor pedig nem volt más hátra, mint vert seregként szerezni egy reklámszatyrot, és a budi mellett térdepelve kézzel kimarkolászni a vécépapírral összeázott krumplihéjakat.
Közben volt időm megérteni az "aki rest, kétszer fárad" pontos jelentését.
A szeletelt salátalevélhez mindez úgy kapcsolódik, hogy a napokban kiderült, vécébe kerülve az is hasonlóan viselkedik, így aztán kénytelen voltam én is.
Hiába, az ember mindig tanul valamit!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése