a szülésznő naplójából

...a metaforákat is azért vagyunk kénytelen használni, mert valami olyasmit akarunk elmondani, megfogalmazni, amire nincs egyébként szavunk, vagy bármiféle módszerünk a teljes megismerésre, ezért valami hasonlóan megfoghatatlan, meghatározhatatlan, rejtélyes, titokzatos, vonzó, esetleg taszító jelenséget keresünk az ábrázoláshoz, és ha találunk, akkor azt gondoljuk, hogyha erről a másik dolgokról beszélünk, akkor amarról is szó van, ami tulajdonképpen igaz, viszont bármit is sikerül majd mondani végül, az akkor sem maga a DOLOG lesz, hanem csak egy vetület, ami többnyire arról szól, hogy számunkra az a valami miért érdekes.
Olyasmi, mint a közelről, egy lyukas lepedőn át nézett akt: elmondhatom, hogy én mit látok ott, és az mihez hasonlít, miért vonz, vagy miért taszít, bennem milyen érzeteket kelt, de akkor sem tudhatom megmondani, -mert egyszerűen képtelenség- hogy milyen is az az EGÉSZ, amiről beszélek, mert a dolgokat lehetetlenség minden szempontból megvizsgálni, ha csak egy lehetséges nézőpontunk van. (és ha még több is volna, az összessel biztosan nem rendelkezünk) És ha mindezt tudva, egyszercsak mégis azt mondom valamiről: Ilyen!, akkor azzal egy csomó más létező lehetőséget kizártam. Ezért könnyen belátható, hogyha az ember veszi a bátorságot, és végül is elkezd valamiről beszélni, akkor, ha felelőségteljesen pontos akar lenni, akkor élete végéig kénytelen ugyanarról beszélni.

Egészen bizonyos, hogy így születnek a vesszőparipák.