pókviszony

Tegnap a Stromovka parkba mentünk egy pokróccal és néhány újsággal, könyvvel, hogy a szabad ég alatt heverészve töltsük el a délutánt. Árnyékos helyet kerestünk a nagy fák alatt, most egyáltalán nem hiányzott a napsütés.
A Nők Lapja novellás különszámát olvasgattam, amikor észrevettem, hogy a nagy, rózsaszín táskámra lopódzott egy pók. Nem volt valami szép, inkább rákfélére emlékeztetett, ahogy megmozdult a halványan rávetődő árnyékom, összerándultak a lábai.
Közömbösen lesodortam a fűbe.
Hogy én milyen közönyös vagyok! Holott alsós koromban egy Emese nevű lánnyal versengve Jenci figyelméért, aki nagyon szerette a csúszómászó állatféléket, lelkesen pókokat gyűjtöttünk az iskola udvarán. Minél nagyobb, potrohosabb pók volt, annál alkalmasabb volt a lenyűgözésére, úgyhogy már előre boldogság volt egy-egy ilyen példányra bukkanni a bokrok alatt.
Aztán például tervezgettem azt is, (Emesét felüllicitálva) hogy ha majd engem vesz feleségül, akkor a lakásunk polcain csakis gilisztákat fogunk tartani nedves földbe rejtve és kiszárítva is úgy, hogy a kiszárítottak vége lelógjon, hogy akár az ágyon fekve is látni lehessen, hogy hány darab és miféle sorakozik ott belőlük.
...
Végül én valaki másba szerettem, de a Jenci azért biológus lett.