történet, csattanó nélkül

Azzal az elhatározással készülődtem itthon a Völgy felé, hogy valami ajándékot is viszek magammal, lehetőleg olyat, aminek más is örülhet, nem csak én. Valahogy így juthatott eszembe a sör, és azok közül is főleg a barna kozel, ami után nyilvánosan vágyódott több alkalommal is a Pedellus a virtuális jelenlétemben.
Szóval, keresgetni kezdtem, de amellett, hogy ez Mo-n nem kapható semmilyen formában, szembesülnöm kellett azzal, hogy itt is csak üvegben, dobozban egyáltalán nem. Ezért azon kezdtem gondolkozni, hogy hány üveg sör az, ami általam elvihető. És akkor először arra gondoltam, hogy egyet viszek, mint szimbólikus ajándékot. Aztán meg arra, hogy ezt nem tehetem, egy sör az nem sör, egyet nem vihetek, ígyhát találgatni kezdtem, hogy mi lehet az a szám, ami a sörről úgy általában az ember eszébe jut, és már azt mondja: Ah! És akkor arra gondoltam, hogy ez a szám sörből elsősorban a tizes, mint ahogyan pénzből például az egymillió. Igen. Tíz üveg sör, egymillió forint, ezek olyan alapegységek, amikkel kapcsolatban lehet álmodozni.
Aztán kipróbáltam a bevásároló kosárban, és marhára nem bírtam el tíz üveg sört kényelmesen, úgyhogy abban egyeztem meg magammal, hogy lesz négy üveg barna kozel, a többi 6-os csomagolású, valami más dobozos, akkor is, ha most emiatt vacakolós izének fogok tűnni.
Tehát megvoltak a sörök, Budapestre, sőt Oroszlányra viszonylag könnyen eljutottam velük, csak a lépcsős részeken, - ahol nem lehetett húzni a bőröndöt- jutott eszembe, hogy az álmodozáshoz szükséges sörmennyiség igazán lehetne valami kisebb szám is.

Dörögrde viszont már bőrönd nélkül mentem, kértem aputól egy cekkert, abba pakoltam a tíz sört, és fogtam a pöttyös ridikülöm, amibe minden egyéb cuccom belefért, és elindultam reggel, korán, busszal Dörögre.
Fehérvárig minden szuper volt, ezen a buszon kevesen utaztak, élveztem a szép tájat, meg a légkondit, és próbáltam elképzelni, hogy millyen lesz ez az egész.
Fehérváron viszont át kellett szállnom egy veszprémi buszra, ami sajnos Pestről jött, és már eleve tele volt, nem sok esély látszott a felférésre, de végül sikerült úgy helyezkednem, hogy elnyertem a sofőr meletti utolsó helyet a lépcsőn, egy ünneplőruhás néni hatalmas virágcsokra alatt. Végigálltuk az utat, a néni néha rezegetette a virágját, én meg néha csörgettem a söreim. De örültem ennek is, jó hely volt. Ilyen tisztán még sosem láthattam magam előtt az utat, pont mint egy autóversenyzős videójátékban, ahol sem a kocsi orrát, sem a műszerfalat nem kérem a nézetbe.

Veszprémből már csak Kapolcsra kellett eljutni valahogy, de itt is nagy tömeg várakozott ott, ahova remélték a buszajtó érkezését. Itt volt egy szimpatikus fiatalember, nagy bőrönddel, aki rámmosolygott és mondott valamit, és én hirtelen nem tudtam, hogy ő most csak úgy simán kedves, vagy valaki olyan, akit nekem ismernem kéne, és ha igen, akkor kire hasonlít, és hirtelen más nem jutott eszembe, mint a Szilárd, de neki meg a neve nem jutott eszembe, csak az, hogy a testsúlyával mutatkozott be a kisfilmjében, és akkor gondoltam, megkérdezhetném, hogy mondjuk: Szia, te hány kiló vagy? Mert lehet, hogy ismerjük egymást. De végül nem mondtam semmit, mert ha nem ő az, akkor túl sokáig tartott volna elmagyarázni, hogy ez valójában egy heylénvaló kérdes volt, mindenféle hátsószándék nélkül.
(Ha a mégiscsak a Szilárd volt, akkor üdvözlöm!:)
Innen két buszt is küldtek, felfértem simán, megint ülhettem, szuper volt.

Kapolcsról a völgybusszal tervezetem továbbutazni a maradék 4 kilométeren. Meg is néztem a menetrendet, és örömmel láttam, hogy csak 10 percet kell várni a következő körútra. A menetrend a buszmegállóban ki volt akasztva, egy lánnyal álltunk ott ketten és türelmesem vártunk. Egyszer csak a szemközti megállóba jött egy ilyen feliratú busz, de mi emitt vártuk, és csak akkor lett teljesen világos, hogy ez lett volna az, amikor befordult a dörögdi útra. Ezután már nem sok reményünk maradt, gyalog indultunk el porszkálva az egyéb célú járókelők között.
Itt már igen nehéznek, és a világ leghülyébb ötletének tartottam a sört, mint ajándékot, és az is baromságnak tűnt, hogy a tizes az bűvös szám.
Aztán kicsit stoppoltunk, de mivel én ugyan fel nem vennék senkit, nem sok reményt fűztem hozzá, hogy más másmilyen ebből a szempontból.
De azért mégiscsak felvettek, és egészen elvittek a falu szélére.
Itt úgy éreztem, hogy bűvös szám és ajándékkompozíció ide, vagy oda, én ennek a lánynak adok egyet a Pedellus söréből.
És adtam.
Na, akkor már csak az Ősök házát kellett megkeresnem. Egy templomocska mellett találtam rá, és a bámészkodásba belefeledkezve lassan haladtam előre, és egyszer csak hallottam egy hangot, amint azt mondja: Menj már ki a képből! És akkor odanéztem, és láttam, hogy valószínűleg nekem szóltak, és közben nevettek, és én még néztem őket egy kicsit, és közben beléptem a kertkapun, aminek magas vasküszöbe volt, és én abban megbotlottam erőteljesen, szinte beestem a kapun, és akkor mégjobban nevettek, én pedig pontosan egy völgymunkás lány orra elé toppantam be billegve, aki a téglamúzeumot őrizte, és nem tudom mi lehetett az arcomra írva, de a lány azt mondta: Semmi baj, másokkal is megesik!
Hát így érkeztem meg a célhoz.
Kedvenc kalandjaim csak ez után következtek...