szombat, október 25, 2008

karbantartó hétvége

(a férj a konyhába lép, kezében egy csomó szigeteltvégű csavarhúzóval, és egy csípőfogóval)
-Kicsim, én most elmegyek szerelni. Ha többé nem látnánk egymást, akkor Isten veled, és tudd, hogy mindig nagyon szerettelek!
(férj a szerelés helyszínén, feleség beles az ajtón)
-Szívem, én most lemegyek a boltba, viszem a telefonom. A tiédet idehoztam, hogyha esetleg addig, amíg nem vagyok itthon megsérülnél, akkor ne kelljen kivonszolni magad a konyhába, és küszködnöd azzal, hogy felérjed a kredencet.
-Köszönöm, de ez felesleges volt. Ha itt engem baleset ér, én már nem kúszom többé sehová.
-Ó, nem kéne akkor előbb rendet rakni itt? Gondolom te sem szeretnéd, ha a megmentésedre érkező embereket ilyen rumliban kéne fogadnunk.

3 megjegyzés:

Névtelen írta...

az egyik tankönyvünkben volt egy esetleírás...anyuka megtalálta a fürdőkádban a fiát felvágott erekkel, zsörtölődve lehúzta a lábáról a zoknit és tisztára cserélte és ezek után hívta a mentőket dénes a névtelen mer nem tudja mit csináljon ha az opcionálisan nem mgadott url címe hibás

Borsay Márti írta...

Teljesen meg tudom érteni. Az elviselhetetlent elfogadásánál talán egyszerűbb út a megőrülés.

(Szerintem nem kötelező url-t írni, talán elég ha csak nevet írsz a névhez.)

Borsay Márti írta...

Nem jól mondtam. Arra gondoltam inkább, hogy az elviselhetetlen beismerése helyett menekül az ember olyan hétköznapi motorikus tevékenységekbe ilyenkor, amivel tagadni tudja a tragédiát. Ez végülis az őrület jele, de mégis, elsőrorban valamilyen önvédelem, talán épp az őrület ellen.