péntek, október 31, 2008

a hős

Nagy társaság, régi barátok, faasztalos vacsora. Nem történik semmi, kicsit unatkozom.
Valaki az asztalunkhoz vezet egy kutyát. Nagytermetű, barna-fehérfoltos és közepesen hosszúszőrű. Puha. Simogatom, örül neki.
Egyszer csak feltűnik egy csomó kisebb méretű kutya is, de nem egyformán kicsik, hanem többféle méretűek. A gadza azt mondja, hogy ezek mind a barna-fehérfoltos kutya kölykei. Több generáció, magyarázza a gazda. Kétkedés nélkül elhiszem. Tényleg sokfélék, de mind kedves, szőrős és puha. Nyaldossák a kezemet, én ennek mindennél jobbab örülök.
Újabb kutyákat veszek észre, ezek egészen kicsikék. Újszülöttek, még vakok.
A lábam körül sündörögnek, csiklandoz a jövés-menésük. Ennek is örülök.
Én egy korlát mellett támaszkodom, ekkor váratlanul és hirtelen elárasztódik a helyiség vízzel. A kiskuyták érzik a veszélyt, az összes a lábamba kapaszkodik.
Előrehajolok a korláton, égnek emelem a lábaim, hogy a kutyákat kimentsem a vízből. Veszettül csiklandoznak, majd belehalok a kínlódós röhögésbe, de én némán fegyelmezem magam: ki kell bírnom, ki kell bírnom, ki kell bírnom!

Nincsenek megjegyzések: