szalonképtelen történet

Nemrég fejeztem be Dali naplójának olvasását, melynek utolsó fejezete elég hosszasan a fingásfélék csoportosításával foglalkozik. Ezért úgy gondoltam, bizonyítandó, hogy a hétköznapi embereket szintúgy érdekli, foglalkoztatja az ilyesfajta téma, elmesélem, hogy hétvégén mit nem tettem meg, és miért.
Házibuliban voltunk Zsofciéknál, ahol finomakat ettünk-ittunk, és a megújult Petőfi rádióra mulatoztunk, amikor egyszercsak azt mondta Balta, hogy van finom házipezsgője, amit feltétlenül meg kéne kóstolnunk. Én valahogy nem kértem, határozottan olyasmi érzésem volt, hogy ez most nekem a borra és a mojitora már nem kéne, és valami sürgető érzés is nyugtalanított közben. Aztán amikor harmadszorra is megkérdezte, azt mondtam, hogy jó, kérek, de gyorsan hozza, mert kakilnom kell!
Ennek megörült Krisztián, és felvetette, hogy kikakilhatnék az ablakon(földszinti lakásról van szó), ő szívesen felvenné videóra, sőt utána el is takarítaná, amit el kell.
Egy pillanatig csendben voltam, aztán határozottan azt mondtam, hogy nem.
Hogy miért mondtam ezt, azt fogom most csak nektek elmesélni:
Elképzeltem, ahogyan az ablakpárkányra guggolok, és történnek a dolgok, ahogyan egy pottyantósban esne.. igen, de mi van akkor, ha nem sikerül keményet kakilni? Akkor elképzeltem, ahogyan Krisztián áll az ablak alatt a kis lapáttal meg a seprűcskével a kezében és én híg permettel beterítem az ünneplő ruháját, aztán elképzeltem, hogy megeshet, hogy nem sikerül eléggé a párkány szélére állni, és véletlenül a párkányra esik, aztán ez alapján azt is, hogy mi van akkor, ha valamiért kemény, de rugalmasabb féle lesz, és az ablakpárkányról véletlenül bepattan a szoba közepére, és meglátja ezt Rudi, a jackrussell terrier, és ráveti magát, marcangolja, dobálja..
Szóval mindezt végiggondoltam, és egyszerűen azt mondtam, hogy nem!