Mi tojásként a fészekbe tojódunk.
Kikelünk, csipogunk gilisztáért, hernyóért.
A mamamadár szállít.
Jön a héja, nagyon félünk, összebújunk.
Elmegy.
Csipogunk, tátogunk hernyóért, gilisztáért.
A mamamadár szállít.
A fészek szélére állunk, úgy tojunk a levegőbe.
Csipogunk, tátogunk hernyóért, gilisztáért.
Jön a héja, reszketünk, hát összebújunk.
Egyszer csak feláll a királylány a fészekben, és azt mondja: Figyelj, nem lehetne az, hogy jóbarátságban legyünk ezzel a héjával?
Dehogynem, mondtam, és meghívtuk gilisztalevesre.
5 megjegyzés:
A mi generációnk tragédiája, hogy a példaképeink polaroiddal készültek, és még a kávésbögrét is rájuk tették.
Ez érdekes felvetés, de talán azt is jelenti, hogy békében és fogyasztói társadalomban élsz, mert nem az igazi teljesítmény számít, hanem az eladhatóság.
Én arra gondoltam - és mivel én találtam ki, én nyertem -, hogy olyan ócskák és múlandók a nekünk szánt példaképek, mint a polaroid fényképek. 15 percig híresek.;)
Ja én tudtam, hogy Sean Penn nyeri meg, hiába lepődött meg mindenki. Láttad már?
Értettem, hogy hogyan gondolod, de én meg ez alapján gondoltam azt, hogy lehetséges, hogy a valódi. nagy teljesítményt felmutató ideálok, példaképek "keletkezésének" jobban kedvez valamilyen katasztrófahelyzet, háborús állapot, vagy nem is tudom, de mindenképpen valamilyen drámai szituáció, amikor kétségtelen hogy tudással, tehetséggel, elhivatottsággal, embersséggel, lehet és kell tenni úrrálenni a bajokon.
Most például valami nagyon tehetséges, lángelméjű közgazdászhős eljövetelét jövendölném, ha ez volna a foglalkozásom:)
Én azt vallom, hogy no hope = no fear.:)
Megjegyzés küldése