vasárnap, június 08, 2008

szamárfül

Ezt már régóta el akartam mesélni, és érdekes módon többször is aktuális volt, de eddig valamiért mindig elmaradt.
Először akkor volt akutális, amikor a Vonnegutról "meséltem" mert a hozzá közelkerülési vágyam utolsó löketét a kedvenc írómtól, Bariccótól kaptam, aki az egyik regényének utószavában nagy lelkesedéssel emlegeti őt.

Baricco olyan jó író egyébként, aki arra kényszerít engem folyton, hogy használt menetjegyeket, karton árcédulákat és egyéb fecniket dugdossak a könyvlapok közé oda, ahol olyasmi fontos megfogalmazásokat találok, amiket sosem szeretnék elfelejteni.
Onnan lehet tudni tehát, hogy Baricco jó író, hogy a könyve szarrá van cédulázva.
Szóval, végső soron miatta kezdtem el olvasni a Vonnegutot, akit az eddig elolvasott könyvei alapján én is jófejnek tartok, de mivel nem olyan meghatóan lírai, mint a Baricco, ő már nem fecniket, hanem a fontos helyeken szamárfüleket kapott. Szamárfülhajtási gyakorlatom a következő szabályok szerint működik: az oldal vízszintes felezőlapját viszonyítási pontnak tekintve, ha a szövegben felette van a fontos rész, akkor felülre, ha alatta, akkor alulra kerül a szamárfül, és arrafelé hajlik, amelyik oldalon a fontos szöveg található. Ennek a módszernek az lehetne a problémája, ha előfordulna, hogy egymás utáni két oldalon, vagyis egy közös lapon mindkét oldalon felülre vagy éppen alulra esne egy fontos szöveg, mert akkor nehéz volna eldönteni, hogy melyik oldalra hajoljon a fül, illetve valami origami módszert kellene kifejleszteni, amitől egy hajtásra kettéálló fül keletkezik...
Amúgy, az az érdekes, hogy eddig még sosem volt ilyen probléma. Az írók, hála az égnek valahogy ügyelnek arra, hogy a fontos mondatok között legalább másfél oldal távolság legyen.
(Talán ezzel ki is lehetne egészíteni Vonnegut íróknak szánt hasznos tanácsait, amit én egyetértéssel olvastam, és más művészeti ágakra is kiterjeszthetőnek gondolok, mert ilyenek vannak benne:
1. Vadidegenek idejét ne pazaroljuk.
4. Minden mondatnak az a dolga, hogy vagy a figura megértését, vagy a cselekmény kibontakozását segítse elő.
5. A történet végéhez minél közelebb kell tenni az elejét.
6. Legyünk szaditsák. Bármennyire kedvesek és ártatlanok a főszereplők, mérjük rájuk a lehető legszörnyűbb csapásokat. Hadd lássa az olvasó, hogy figuráink miféle matériából készültek.
7. Csak egy személynek tetsszen, amit írunk. Ha sarkig kitárjuk az ablakot és az egész kerek világot magunkhoz akarjuk ölelni, a regényünk csúnya tüdőgyulladást kap.
.
.
és ide jöhetne 9. pontnak, hogy két fontos mondat között hagyjunk legalább másfél oldal távolságot, hogy az olvasó kedvére hajthassa a szamárfüleket.)

Például Vonnegut itt kapott egy szamárfület:
(Murra az apa, John a fia)
"Kiment a kocsihoz, és egészen komor és levert volt az ábrázata.
Azt mondta Johnnak, hogy valami baj van az üléssel, és ki kell szállnia, hogy megjavíthassa.
És aztán ülepen billentette a lába oldalával.
Nem hiszem, hogy fájdalmas lett volna, de azért volt svungja a rúgásnak.
A fiú lepolkázott a domboldalon, a bokrok felé, ahol az apja meg én előző éjjel tüskéket kerestünk. Amikor megállt és megfordult, jó kis meghökkenés volt a képén, az egyszer biztos.
- John -mondta neki Murra- , sajnálom, hogy ezt tettem, de semmi más nem jutott eszembe, amit tehetnék."

Szóval, Vonnegutnál rákaptam a szamárfülre. Aztán Marquezt kezdtem olvasni, mert láttam a Szerelem a kolera idején című filmet, és nem akartam elhinni, hogy tényleg ilyen szart írt volna, így hát ellenőrzési szándékkal elolvastam. A film meg sem közelti a könyvet, meg sem próbálták a karakterek színeit felvinni, lapos és szerintem értelmetlenül csöpögős lett az egész. Ebben játszott amúgy Javier Bardem, a Nemvénnek valós film kegyetlen főszereplője, és miatta szívesen néztem, de csak miatta, mert itt érzékeny, sírós szerelmest játszott, és annyira más volt, és ebben is jó, hogy hirtelen kedvenc színésznek lépett elő. Na de félre a mellékszálakkal, térjünk vissza a szamárfülekre. Marquezzel az a szerencse, hogy a fontos mondatokat ő gyakran idézőjelek közé teszi, így amúgy is könnyű rájuk találni a szövegben, de azért kapott szamárfüleket is, hogy keresni se kelljen, hanem magától kinyíljon ott a könyv.
Az egyik szamárfület ott kapta, amikor az élet előre kiszámolt homokszemeiről szól, amelyek közül a fel nem használtak -állítása szerint- örökre elvesznek. Aztán láttam, hogy ez van a könyv hátuljára, olvasócsalogatónak is kiválasztva, tehát ez már nem is csak az enyém, hanem a szerkesztő révén az összes olvasóval közös, univerzális szamárfül lett.
Tehát, onnan lehet tudni, hogy Marquez jó író, hogy szétfeszítik a szamárfülek.

Marquez után Esterházy következett, a Hahn-Hahn grófnő pillantásával. Olvasás közben az a szerencsétlenség ért, hogy már a 12. oldalon jelölést szerettem volna elhelyezni, hogy emlékezzek rá, hogy a következő olvasnivaló majd Wittgenstein legyen, de nem volt kéznél sem jegy, sem árcédula, és amikor végső megoldásként és rutinos szamárfülhajtóként felmerült, hogy hajtok oda is egy szamárfület, megdöbbenve találkoztam azzal az érzéssel, hogy nem visz rá a lélek.
A szépirodalom nem tűri a szamárfület.- ezt a következtetést vontam le, majd lázas keresgélésbe kezdtem, hogy hátha mégis akad nálam valami, amit odatehetnék, ahol jó. De nem volt.
Közben kínomban lapozgattam a könyvet, hátha kiseik onnan egy könyvjelző, amikor a könyv végén egy rendhagyó név,- hely-, tárgy,- ember,- állat,- növény-, fogalommutatóra találtam.
És lássak csodát, itt a W-nél fel volt sorolva, hogy - Wittgenstein, például 12. oldal
El voltam ámulva, le voltam nyűgözve.
Onnan lehet tudni, hogy Esterházy zseni, hogy előre tartalomjegyzéket készített a leendő szamárfülekhez.

Szóval, másodszor akkor volt aktuális, amikor Esterházy zsenijére újra ráéreztem, harmadszor pedig most aktuális, amikor végre sikerült elmesélnem.

Nagyjából erről van szó.


4 megjegyzés:

Weinmaster írta...

Ez nagyon jó. Nekem is vannak problémáim azzal kapcsolatba, hogy mikiépp jelöljem meg az arra érdemes részeket. Könyvjelzőnek telefonkártyát használok (azt a régi műanyagot) majdnem minden könyvemben van belőle, mert a szimultán olvasás híve vagyok, ezért már indiánregényes korszakomban is keveredett a bőrharisnya és a winetttu eszmei mondanivalója.
Jut eszembe Henderson az esőkirály is úgy jutott mesés vagyonhoz, hogy ráhagytak egy könyvtárat, amelyiknek minden kötetében, úgy a huszadik oldal körül talált egy százdollárost.

Borsay Márti írta...

De jó, akkor ezt a Hendersonost nekem is el kell olvasnom!

Névtelen írta...

jes az nekem nagyon dedszett olvasd...már korábban is eszembe jutott valamely bejegyzésedrő

Borsay Márti írta...

Jó, hétvégén már az enyém a könyv, küldtem követeket a szülővárosom közeli könyvtárba érte.:)