Egyszer volt, holnemvolt, volt egyszer egy Kacsamama, és négy kiskacsa. Valahogy Kacsaapa nem volt, biztos külföldi munkát vállalt, vagy elment levesbe. Kacsamama mindig a legkisebb kacsával, Kiskacsával veszekedett, mert nem tanult meg rendesen úszni, mindig lassan totyogott át az ösvényen a tóhoz, és folyton megállt és nézett, hol fényes kavicsot, hol apró csigaházat, egyszer még egy fél pár lyukas gumicsizmába is bedugta az orrát. A három nagyobbik kacsagyerek is mindig csúfolta, azért Kiskacsa mindig szomorú volt, úgy érezte, őt nem szereti senki. El is határozta, hogy elmegy világgá. Kora reggel akart indulni, de a reggel tele volt bodzaillattal és pitypanghabos szellővel, amitől prüszkölni kellett és nevetni, nem maradt ideje szomorkodni. Így azt gondolta, majd elindul ebéd után, de ebéd után álmos lett és aludni vágyott, délután a békákkal kegetőzött, mire indulhatott volna, este lett. Makacs egy kacsa volt ez, csakazértis elindult, pedig már furcsa, hosszú árnyékokat vetettek a bokrok, és a rigók is alváshoz készülődtek. Ment, mendegélt Kiskacsa, a tó felé ment, és egyre sötétebb lett, olyan kékessötét, csak a lemenő nap sugarai folyattak néha piros foltokat a bokrok aljára, hol egy piros szarvasfejet, hol kakastaréjt, néha még gazdasszonylábat és traktorgumirecét is. Épp ezeket a foltokat nézegette a kacsa, amikor elétoppant egy veresképű, nagypocakú, kunkoribajszú legény, és hangosan azt mondta: -Aljosa Popovics vagyok, rosztovi vitéz!- Megszeppent szegény kiskacsa, de bátran válaszolt: -Kiskacsa vagyok, és világgá indultam!- -No, akkor tartsál velem, a Kijevi fejedelem udvarába megyek, aranykincset visszakérni!- mondta Aljosa Popovics, rosztovi vitéz.
Így hát elindultak, ketten, Aljosa Popovics rosztovi vitéz, és Kiskacsa. Ahogy a tóhoz értek, remegni kezdett a vitéz lába, húzogatta a bajuszát nagy bőszen, és tekergette a nyakát jobbra is, balra is. Kikacsa megkérdezte: -Mi a baj, Aljosa Popovics rosztovi vitéz?- -Hát csak az, hogy én nem tudok úszni, az út meg a tó másik oldalán vezet tovább!- válaszolta sírós hangon a vitéz. -Egyet se búsulj kedves vitéz- mondta Kiskacsa -majd én megtanítalak úszni!- És elkezdte, ahogy anyukájától tanulta: -Először is borzold fel a tollad, hogy levegő menjen alá, aztán bátran feküdj fel a vízre, majd tárd szét az úszóhártyáidat és kalimpálj a lábaddal, így ni!-mutatta Kiskacsa, és úgy úszott, mint még soha. Aljosa Popovics rosztovi vitéz nagy levegőt vett, megkötötte a gatyaszárát és telefújta levegővel, aztán a nagy hordóhasát is teleszívta, felfeküdt a vízre, és csizmás lábával sebesen kalimpálni kezdett. Hát, uramisten, ki látott már ilyet, vitéz és kacsa egyszerre vidáman kergetőzni kezdett a vízen, a vitéz nagy hullámokat vert és olyan csíkott húzott magaután, mint gazdagember motorcsónakja a Dunán, Kiskacsa meg vidáman hasított a farvizén, hogy csak úgy hemzsegett a sok buborék. Ajaj, több is volt belőlük a kelleténél, szegény Aljosa Popovics gatyaszára engedni kezdett, a levegő kitódult, a rosztovi vitéz meg úszot, mint a nyeletlen balta, lefelé.
Kiskacsa kétségbeesetten úszott jobbra, úszott balra, de már csak néhány buborék mutatta, hol süllyedt el Aljosa Popovics, rosztovi vitéz. Aztán támadt egy ötlete, sebesen odaúszott a tó szélére, csőrével nádszálakat szakított, összedugdosta, és levitte a víz alá. Addigra már ott állt a vitéz a tó fenekén, csizmájával az iszapban, és éppen azon gondolkodott, mit is csináljon a maradék levegőjével. Kiskacsa odadta a nádszálat, a vitéz bekapta és máris tudott levegőt venni, mert a nádszálak teteje kiért a vízből. Rögtön megnyugodott, és mert a nagy ijedségre megéhezett, szalonnát vett elő a zsebéből és bicskát, és elkezdtett falatozni. Minden falat után vett egy nagy slukk frisslevegőt is és elindult gyalog a tó fenekén a túlsó part felé. Kiskacsa meg föl-le úszkált, igazgatta a nádszálakat és néha kapott egy-egy falat szalonnát, karika hagymával. Szépen kiballagtak a tó másik partjára és leültek, megbeszélni, hogyan tovább.
Azt kérdezte Aljosa Popovics rosztovi vitéz: -Miért is akarsz te világgá menni?- -Mert engemet nem szeret senkise!- válaszolta Kiskacsa -mer nem tudok rendesen úszni se, és mindig másfelé figyelek!- -Ide figyelj, te Kiskacsa, te nekem megmentetted az életemet, ezért én szeretlek tégedet- mondta Aljosa Popovics rosztovi vitéz -és azt is észrevetted, hogy elsüllyedtem, és úszni is tudtál, mert kimentettél!- -Hát, lehet, de az anyukámnak és a testvéreimnek nem hiányzom!- válaszolta Kiskacsa, szomorúan. Ekkor azonban nagy kiáltozás, hápogás hallatszott (vagy gágogás, amelyik a kacsák hangja a kettő közül). És a sötétben fények jelentek meg a tó fölött, mert Kacsamama és a három kacsatestvér megérkezett, hogy elemlámpákkal előkerítsék Kiskacsát, mert mégiscsak hiányzott nekik. Megörült ennek Kiskacsa nagyon, elbúcsúzott Aljosa Popovicstól, és vidáman kiúszott a tóra, hogy találkozzon anyukájával és testvéreivel. Amikor találkoztak, volt nagy öröm az ijedségre, meg is kérdezte Kacsamama: -Hát a te szájadnak meg mitől van ilyen szalonnás hagymaszaga, édes fiam?- (Pedig a kacsáknak nincs is szájuk, hanem csőrük van!) Akkor Kiskacsa elmesélte az egész történetet elejétől a végéig és azt mondta: -Látod anya, ha az embernek van igazi barátja, mindig kaphat a szalonnájából!- Kacsamama meg kicsit fejbekólintotta, hogy legközelebb azért ne kóboroljon el, kicsit leszidta, hogy ússzon gyorsabban, de azért büszke is volt arra, hogy milyen ügyesen megmentette Aljosa Popovicsot, aki rosztovi vitéz. És mind hazamentek, lefeküdtek, és még ma is alszanak, ha azóta reggel nem lett.
Ma egy egyszerű képet festek. És nem lesz semmiféle címe.
6 megjegyzés:
Egyszer volt, holnemvolt, volt egyszer egy Kacsamama, és négy kiskacsa. Valahogy Kacsaapa nem volt, biztos külföldi munkát vállalt, vagy elment levesbe. Kacsamama mindig a legkisebb kacsával, Kiskacsával veszekedett, mert nem tanult meg rendesen úszni, mindig lassan totyogott át az ösvényen a tóhoz, és folyton megállt és nézett, hol fényes kavicsot, hol apró csigaházat, egyszer még egy fél pár lyukas gumicsizmába is bedugta az orrát. A három nagyobbik kacsagyerek is mindig csúfolta, azért Kiskacsa mindig szomorú volt, úgy érezte, őt nem szereti senki. El is határozta, hogy elmegy világgá. Kora reggel akart indulni, de a reggel tele volt bodzaillattal és pitypanghabos szellővel, amitől prüszkölni kellett és nevetni, nem maradt ideje szomorkodni. Így azt gondolta, majd elindul ebéd után, de ebéd után álmos lett és aludni vágyott, délután a békákkal kegetőzött, mire indulhatott volna, este lett. Makacs egy kacsa volt ez, csakazértis elindult, pedig már furcsa, hosszú árnyékokat vetettek a bokrok, és a rigók is alváshoz készülődtek. Ment, mendegélt Kiskacsa, a tó felé ment, és egyre sötétebb lett, olyan kékessötét, csak a lemenő nap sugarai folyattak néha piros foltokat a bokrok aljára, hol egy piros szarvasfejet, hol kakastaréjt, néha még gazdasszonylábat és traktorgumirecét is. Épp ezeket a foltokat nézegette a kacsa, amikor elétoppant egy veresképű, nagypocakú, kunkoribajszú legény, és hangosan azt mondta:
-Aljosa Popovics vagyok, rosztovi vitéz!-
Megszeppent szegény kiskacsa, de bátran válaszolt:
-Kiskacsa vagyok, és világgá indultam!-
-No, akkor tartsál velem, a Kijevi fejedelem udvarába megyek, aranykincset visszakérni!- mondta Aljosa Popovics, rosztovi vitéz.
Így hát elindultak, ketten, Aljosa Popovics rosztovi vitéz, és Kiskacsa. Ahogy a tóhoz értek, remegni kezdett a vitéz lába, húzogatta a bajuszát nagy bőszen, és tekergette a nyakát jobbra is, balra is. Kikacsa megkérdezte:
-Mi a baj, Aljosa Popovics rosztovi vitéz?-
-Hát csak az, hogy én nem tudok úszni, az út meg a tó másik oldalán vezet tovább!- válaszolta sírós hangon a vitéz.
-Egyet se búsulj kedves vitéz- mondta Kiskacsa -majd én megtanítalak úszni!-
És elkezdte, ahogy anyukájától tanulta:
-Először is borzold fel a tollad, hogy levegő menjen alá, aztán bátran feküdj fel a vízre, majd tárd szét az úszóhártyáidat és kalimpálj a lábaddal, így ni!-mutatta Kiskacsa, és úgy úszott, mint még soha.
Aljosa Popovics rosztovi vitéz nagy levegőt vett, megkötötte a gatyaszárát és telefújta levegővel, aztán a nagy hordóhasát is teleszívta, felfeküdt a vízre, és csizmás lábával sebesen kalimpálni kezdett. Hát, uramisten, ki látott már ilyet, vitéz és kacsa egyszerre vidáman kergetőzni kezdett a vízen, a vitéz nagy hullámokat vert és olyan csíkott húzott magaután, mint gazdagember motorcsónakja a Dunán, Kiskacsa meg vidáman hasított a farvizén, hogy csak úgy hemzsegett a sok buborék. Ajaj, több is volt belőlük a kelleténél, szegény Aljosa Popovics gatyaszára engedni kezdett, a levegő kitódult, a rosztovi vitéz meg úszot, mint a nyeletlen balta, lefelé.
Kiskacsa kétségbeesetten úszott jobbra, úszott balra, de már csak néhány buborék mutatta, hol süllyedt el Aljosa Popovics, rosztovi vitéz. Aztán támadt egy ötlete, sebesen odaúszott a tó szélére, csőrével nádszálakat szakított, összedugdosta, és levitte a víz alá. Addigra már ott állt a vitéz a tó fenekén, csizmájával az iszapban, és éppen azon gondolkodott, mit is csináljon a maradék levegőjével. Kiskacsa odadta a nádszálat, a vitéz bekapta és máris tudott levegőt venni, mert a nádszálak teteje kiért a vízből. Rögtön megnyugodott, és mert a nagy ijedségre megéhezett, szalonnát vett elő a zsebéből és bicskát, és elkezdtett falatozni. Minden falat után vett egy nagy slukk frisslevegőt is és elindult gyalog a tó fenekén a túlsó part felé. Kiskacsa meg föl-le úszkált, igazgatta a nádszálakat és néha kapott egy-egy falat szalonnát, karika hagymával. Szépen kiballagtak a tó másik partjára és leültek, megbeszélni, hogyan tovább.
Azt kérdezte Aljosa Popovics rosztovi vitéz:
-Miért is akarsz te világgá menni?-
-Mert engemet nem szeret senkise!- válaszolta Kiskacsa -mer nem tudok rendesen úszni se, és mindig másfelé figyelek!-
-Ide figyelj, te Kiskacsa, te nekem megmentetted az életemet, ezért én szeretlek tégedet- mondta Aljosa Popovics rosztovi vitéz -és azt is észrevetted, hogy elsüllyedtem, és úszni is tudtál, mert kimentettél!-
-Hát, lehet, de az anyukámnak és a testvéreimnek nem hiányzom!- válaszolta Kiskacsa, szomorúan.
Ekkor azonban nagy kiáltozás, hápogás hallatszott (vagy gágogás, amelyik a kacsák hangja a kettő közül). És a sötétben fények jelentek meg a tó fölött, mert Kacsamama és a három kacsatestvér megérkezett, hogy elemlámpákkal előkerítsék Kiskacsát, mert mégiscsak hiányzott nekik. Megörült ennek Kiskacsa nagyon, elbúcsúzott Aljosa Popovicstól, és vidáman kiúszott a tóra, hogy találkozzon anyukájával és testvéreivel. Amikor találkoztak, volt nagy öröm az ijedségre, meg is kérdezte Kacsamama:
-Hát a te szájadnak meg mitől van ilyen szalonnás hagymaszaga, édes fiam?-
(Pedig a kacsáknak nincs is szájuk, hanem csőrük van!)
Akkor Kiskacsa elmesélte az egész történetet elejétől a végéig és azt mondta:
-Látod anya, ha az embernek van igazi barátja, mindig kaphat a szalonnájából!-
Kacsamama meg kicsit fejbekólintotta, hogy legközelebb azért ne kóboroljon el, kicsit leszidta, hogy ússzon gyorsabban, de azért büszke is volt arra, hogy milyen ügyesen megmentette Aljosa Popovicsot, aki rosztovi vitéz. És mind hazamentek, lefeküdtek, és még ma is alszanak, ha azóta reggel nem lett.
Köszönöm szépen, nekem nagyon tetszett! Feltétlenül elmesélem majd a Marcinak is!
(a liba gágog szerintem)
Neki írtam, majd mesélje el hogy tetszett.
Megjegyzés küldése