Ez is még az elutazás előtt történt, hogy sétáltunk a városban, néztük a Letnát, ahol most egy hatalmas metronóm áll a domb tetején, a korábbi Sztálin szobor helyén.
Néztük, és beszélgetni kezdtünk arról, hogy mit jelenthet az a metronóm ott, és egyáltalán, mit jelenthet általában egy metronóm, mit szimbolizálhat.
Szerintünk a végtelen elmúlást jelenti, az elmúlás biztosságát, ennek a biztos elmúlásnak a jeltelenségét, vagyis az egységnyi lét névtelenségét, és ennek a végtelen ismétlődését. Úgy döntöttünk, hogy a metronóm a világ működésének szimbóluma.
És ha a korábban ott állt Sztálin szobor fényében néztük, akkor jelenthette azt, hogy bármilyen rossz is éri az embert, a világot, az biztosan elmúlik, túlingunk rajta egyszer, másrészt pedig, ha pesszimistán nézzük, akkor minden ismétlődhet, kényszerűen ismétlődik, az ostobaságok is, és a világ tulajdonképpen fejlődésképtelen.
(Egy prágai útikönyv szerint ez egy szimbolikus mutatóujj, ami figyelmeztetőleg ing.)
Amikor erről beszélgettünk, akkor szóba került a Sztálin szobor története is, amiről én annyit tudtam, hogy 52-ben állították fel, egy évvel Sztálin halála előtt, és legendásan hatalmas szobor volt, amivel annyit szarakodtak, hogy mire felállították, már szinte aktualtását vesztette, seggnyalásos hódolatra már nem igen lehetett alkalmas. És ettől a szerencsétlen, túlzó, buzgó igyekezettől nekem olyan bájosan csehes történetté vált ez a szoborállítás. Hogy nem ilyen szép a történet, azt akkor tudtam meg, amikor Timi elmesélte, hogy a szobor tervezésével és elkészítésével egy művész hazaspár volt megbízva, akik visszautasíthatatlan ajánlatot kaptak a hatalomtól. Amikor elkészültek a szoborral, mindketten öngyilkosok lettek.
Egy ilyen szobor helyén van most ott a metronóm. Jelent, amit jelent.
Néztük, és beszélgetni kezdtünk arról, hogy mit jelenthet az a metronóm ott, és egyáltalán, mit jelenthet általában egy metronóm, mit szimbolizálhat.
Szerintünk a végtelen elmúlást jelenti, az elmúlás biztosságát, ennek a biztos elmúlásnak a jeltelenségét, vagyis az egységnyi lét névtelenségét, és ennek a végtelen ismétlődését. Úgy döntöttünk, hogy a metronóm a világ működésének szimbóluma.
És ha a korábban ott állt Sztálin szobor fényében néztük, akkor jelenthette azt, hogy bármilyen rossz is éri az embert, a világot, az biztosan elmúlik, túlingunk rajta egyszer, másrészt pedig, ha pesszimistán nézzük, akkor minden ismétlődhet, kényszerűen ismétlődik, az ostobaságok is, és a világ tulajdonképpen fejlődésképtelen.
(Egy prágai útikönyv szerint ez egy szimbolikus mutatóujj, ami figyelmeztetőleg ing.)
Amikor erről beszélgettünk, akkor szóba került a Sztálin szobor története is, amiről én annyit tudtam, hogy 52-ben állították fel, egy évvel Sztálin halála előtt, és legendásan hatalmas szobor volt, amivel annyit szarakodtak, hogy mire felállították, már szinte aktualtását vesztette, seggnyalásos hódolatra már nem igen lehetett alkalmas. És ettől a szerencsétlen, túlzó, buzgó igyekezettől nekem olyan bájosan csehes történetté vált ez a szoborállítás. Hogy nem ilyen szép a történet, azt akkor tudtam meg, amikor Timi elmesélte, hogy a szobor tervezésével és elkészítésével egy művész hazaspár volt megbízva, akik visszautasíthatatlan ajánlatot kaptak a hatalomtól. Amikor elkészültek a szoborral, mindketten öngyilkosok lettek.
Egy ilyen szobor helyén van most ott a metronóm. Jelent, amit jelent.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése