Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy dolgozó, úgy hívták, hogy Éhes Laci. Ez nem a becsületes neve volt, hanem, ahogy mondom, így hívták.
Azért hívták így, mert folyton éhes volt. Vagy evett éppen valamit, vagy az evésre gondolt. A dolgozók csodájára jártak az éhségének. Éhes vagy, Laci? Ma mit ettél, Laci? -kérdezgették, ha találkoztak vele. Laci mindig válaszolt, és akkor a többiek azt mondták, hogy hű, esetleg ááá.
Az egész kollektíva tudta, de Laci különösen, hogy igazából húst enne, de ha hússal akarna jóllakni, akkor minden pénzét arra költhetné. Bár Laci mindig éhes volt, azt azért sejtette, hogy mennyire szomorú lenne, ha másból nem, csak húsra keresésből állna a világ, ezért rendszerint tésztával és rizzsel telítette magát. Rizsből egy kiló, tésztából négy csomag volt az egyszeri adagja. Mivel ez volt az adagja, nem használt tányért, hanem a fazékból kanalazta egyenesen, amíg volt benne. Néha éjjel is arra ébredtek a munkásszállón a hálótársai, hogy a fazék alján kotorászik, hátha maradt még benne valami.
Amúgy Laci nem volt kövér, sokkal inkább sovány volt és éhes. Mondom, csodájára jártak a dolgozók is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése