Képzeljétek el, hogy közben megint hoki VB van, most Moszkvában éppen, és ebben a csehek mindig nagyon érdekeltek szoktak lenni, és ezáltal mi is, mert jók a meccsek, meg az egész város fel van buzdulva, mindehová tévéket raknak, a kerthelyiségekbe is, a fedett kocsmákban pedig vetítenek. És ha a csehek bejutnak a döntőbe, akkor a pincérlányok cseh zászló-mintájú melltartóban szolgának fel, úgyhogy mindenki őszintén szurkol, hogy a csehek idén is bejussanak.
Na szóval, tengap is meccs volt, meg tegnap előtt is, meg ma is, és mivel nekünk itthon nincs tévénk, mindig kocsmába járunk meccset nézni, és ha már ott vagyunk, akkor eszünk is ott valamit. Mostanában rákaptunk a bármire krokettel, úgyhogy azt kértünk. A férjem adagja hamar elfogyott, én valahogy nem voltam annyira éhes, csak a háromnegyedéig jutottam el segítség nélkül, és akkor a féjem felajánlotta, hogy segít, mert nagyon jószívű és segítőkész fajta. De hogy közben ne kelljen ne néznie a vászonra, megegyeztünk, hogy én szállítom neki a falatkákat, de a lelkemre kötötte, hogy nehogy leetessem a nadrágját, mert holnap is szeretné ezt felvenni. És akkor ettünk, etettünk, dehát mondtam, hogy krokettet rendeltünk, azzal meg mindig gond van, és tényleg, most is, az utolsó előtti falatnál, amikor már magabiztos voltam, hogy eddig mindet sikerült simán felszúrnom a villára, nem is olyan nehéz az, miért kéne aggódni ezen, akkor valahogy félrecsúszott a villa, a krokettet meglöktem, az kiugrott a tányérból, rá a férjem a nadrágjára, onnan az enyémre, majd a keresztbetett, kinyújtott lábamon végiggurult, be az asztal alá. Akkor nem is tudtam tovább a krokett útjával foglalkozni, mert gyorsan a nyomok eltűntéséhez kellett látni, közben persze tren kissé mérgesen nézett, hogy ő direkt megkért, én meg mondtam, hogy igen, de a krokett!
És erről eszembe jutott az elveszett krokett, és keresni kezdtem a szemmel a padlón, kicsit benéztem az asztal alá is, és akkor a két asztallal távolabb egy fiatal fiú mosolyogva megszólalt: Nem ott van, egy kicsit tovább gurult! És akkor ránéztem, aztán megláttam a bokája mellett.
Nem tudom, hogy ez vicces-e, de mi akkorát röhögtünk, hogy még ma is mindig elmosolyodok, ha az eszembe jut.
Már láttam máskor is üres éttermi asztalt, alatta néhány szem krokettel, és mindig is tetszett ez a látvány nekem. Őriz valamit az étkezés küzdelméből, amit előbb-utóbb röhögve csinál végig az ember.
Innen jutott eszembe: Ha rossz a kedve, rendeljen krokettet! (Például a "ha untakozik, vásároljon mosómedvét!" analógiájára:)
