akció a hétköznapok ellen

A férjemet rendszersen én fodrászolom, ami lényegében azt jelenti, hogy havonta, kéthavonta egyszer 4-5 mm-es hosszúságúra nyírom a haját.
Miközben nyírom, mindig másfajta átmeneti frizurákkal kísérletezem, hogy így, meg úgy milyen látvány volna, és így törént meg az, hogy egyszer csak felvetettem, hogy mi lenne, ha rendszeresen pénteken nyírnám meg, és minden pénteken másmilyenre, és akkor annak az átmeneti frizurának megfelelően mennénk el szórakozni, és milyen príma támadás volna ez a hétköznapok változatlansága ellen, és hogy vasárnap mindig megigazítanám a frizuráját, és akkor hétfőn, sok kaland után megint rendesen mehetne dolgozni. De addig, de addig például lehetne néha punk, és akkor a punkságnak megfelelő attitűdöt vennénk fel, minden rendszer és szabály ellen lázadnánk, kicsit berúgnánk, és legurulnánk dombokon nem törődve vele, hogy elszakad, vagy koszos lesz a ruházatunk. Máskor pedig éppen ellenkezőleg, csak a közepére nyírnék a hajába egy csíkot, ahol a punkok a tarajt hordják, de ő egy inverz punk volna most, egy ultraszélsőséges antipunk, és minden olyasmit csinálnánk, ami a punksággal ellenétes, konformisták volnánk, és sznobok, a legmárkásabb ruháinkat húznánk fel, és vigyáznánk, hogy ne érhessen hozzánk semmi és senki, megreklamálnánk az összes letépett villamosmenetrendet, és rászólnánk felháborodva azokra, akik az utcán szemérmetlenül fogdossák egymás fenekét.
Tegnap pedig ránéztem profilból, egy átmeneti, kis kesekeny középbajszot javasoltam neki erre a hétvégére. De sajnos ez az ötletem sem lett nyerő, pedig milyen jókat szónokolhattunk volna valami nyilvános teraszról!

többfunkciós helyiség

Képzeljünk el egy falusi fesztivált, ahol az egyik háznál a kert kocsmának van berendezve, sok fa asztallal, támlás paddal, miközben mindehol emberek és muskátlik. Én is ott vagyok, de nekem éppen pisilni kell, ezért bemegyek a házba. A konyhába lépek először, ez olyan tipikus rusztikus konyha, sok cserépedénnyel, sparhelttel, alacsony, vitrines kredenccel, szőtt párnahuzatokkal a lócán. Keresztül megyek rajta, és egy félhomályos folyosóra jutok, ahonnan két ajtó nyílna tovább, de középen, mint egy teremőr, egy nő ücsörög. Megszólítom őt, és mondom, hogy vécére szeretnék menni, és ő mondja, hogy majd balra, de várnom kell egy kicsit, éppen van bent valaki, aki egy fontos párizsi hívást intéz el ott. Akkor fülelek, és tényleg hallok valami beszélgetésfoszlányt. Aztán kijön a nő, és emez azt mondja neki, akkor tehát 20 perc Párizzsal, az annyi mint...
Közben én bemegyek, és meglepődve látom, hogy milyen hangulatos kis fürdőszoba ez. Hosszúkás alakja van, a végén ablakkal, és olyan kellemes a fény. A csempe egyszerű fehér, minden bútor egyszerű, sötétbarna és vaskos. A vécének szellős fa kerete van, az ablak alatt álló kádnak is, és ami a legfantasztikusabb, a legnagyobb bútor egy hatalmas íróasztal, székkel, olvasólámpával, papírokkal és tollal, mint egy igazi dolgozószobában. És én le vagyok nyűgözve, hogy milyen fantasztikus, hogy mennyire inspiráló környezet, és lelkendezek, és sajnálom, hogy ez a páratlan ötlet nem nekem jutott az eszembe.

(ezt is álmodtam)

tartós torták

Most pedig hónapokig elálló tortákról álmodtam, amelyket úgy lehetett felfrissíteni, hogy lekapartuk róla a gyümölcszselét, kicsit összeszabdaltuk a habszerűen szilárd, színes tortaanyagot, aztán egy újabb formába szórtuk, és újabb gyümölcszselét öntöttünk rá. A dolog ehető volt, még ízlett is. Ez az eljárás annyira meglepett, hogy az álmomban rögtön tartós torták recepjei után kezdtem kutatni az interneten.

analízis

Már megint elképesztőt álmodtam:
Benyitottam egy pszichológus irodájába, ahol egy nő hevert a könyvespolcokkal telezsúfolt szobá közepén álló ágyban. Az ágy fából volt, az ágynemű halványrózsaszín, a nő haja szőke és mindössze egy sötétrózsaszín alsót viselt. Félmeztelenül, lazán hevert ott, és miután beléptem, kényelmesen felállt, és lassan magára öltött valami ruhát. Odamentünk az ablakhoz, és beszélgetni kezdtünk. Én nagyon durván beszéltem vele, csúnya szavakat használtam, és sértő dolgokat mondtam neki. Például erre emlékszem: Tévedsz, ha azt hiszed, hogy az összes nevetséges szorongásaid elrejtheted előlem ezzel a lazának tűnő, félmeztelenkedő pózzal. A fapinaságod kiüvölt alóla!
Erre ő: Még jó, hogy nem lettél pedagógus!
Itt volt egy kis csönd, aztán visszavágott: Tudod, az a gond, hogy neked nem az anyád ruháiban kellett volna megélned a felnőttéválásod.
(Ezzel teljesen kiakaszott, mert mi az, hogy az anyám ruháiban? Egyáltalán nem hordtam az anyám ruháit. Sokkal inkább az apáméi közül néhányat, de azt se sűrűn -így beszélgettem magamban, mert azért mégiscsak megrázott ez a megállapítás)
Honnan szeded ezt a baromságot? -förmedtem rá.
Ismerlek, emlékszem rád. -mondta. Együtt jártunk népitáncra, a bemutatóra sosem jöttél el. És láttalak monokinizni.


Ennyi.
Ez az anyámruhái dolog még mindig foglalkoztat. Nyilván én beszélgetek az álmomban saját magammal, de vajon miért mondok ilyeneket, meg honnan szedem őket? Mit akarok tőlem?(Amúgy népitáncra sem jártam soha, és ilyen nőt sem ismerek.)

Egész jó filmet láttunk tegnap a moziban, ezt: Shortbus