szerda, április 16, 2008

örökség

Addig is, amíg nekiveselkedek a másik bejegyzésnek, elmesélem, hogy milyen terveink merültek fel örökség ügyben:
Ugye, az ember hosszú távra tervez. Vagy legalábbis is. Hosszúra is.
Persze főleg akkor, ha valami drágát szeretne megvenni, és az akaráson kívül nem igen magyarázható racionális érvekkel a dolog megszerzése.
Így volt ez akkoriban is, amikor piros perzsaszőnyegre vágytam, és végiglapoztunk pár boltot ezügyben, és le voltunk nyűgözve a gyönyörűségtől, és el voltunk borzasztva az áraktól.
Az volt a végső érv, hogy milyen szép örökséget hagyhatnánk magunk után a gyerekeink számára, ha ifjú házaséveink meséjét, és egyáltalán, minden hétköznapunk történéseit (kopások, esetleges foltok) sűrítve, egy képbe merevítve hagyhatnánk rájuk. (és ők majd a saját foltjaikkal tovább, ...és így tovább)
Akkor átölteltük egymást, egymás vállára hajtottuk a fejünk, és úgy láttuk, hogy ez jó.
Azonban a szőnyeg még igy is drágának tűnik, vagy 700 000 Ft lenne, úgyhogy egyelőre félretettük az örökség ügyét, és másfelé kacsintgattunk.

Mint említettem már, nemrég virágládákba, és muskátli palántákba fektettünk egy kisebb összeget, és amikor ezen dolgoztunk az üzletben, feltűnt egy csoport olajfa a polcon. Peace tree. Ez volt a megható neve, amit a földjébe szúrt kis kártyáról lehetett leolvasni. Még az állt a szövegben, hogy akár kétezer évig is elél. És erről természetesen megint az örökség téma jutott az eszünkbe, hogy milyen szép dolog volna egy fát örökíteni generációról generációra. Igazi családfánk lehetne, ami őrizné mindenki gondoskodásának a nyomait.
Igen, mondtuk, aztán felemeltük a cserepet, elolvastuk az árát, és úgy találtuk, hogy ez nem is dárga egy ilyen szép tervehez. Bepakoltuk a kocsiba, és indultunk vele a kasszához.
Aztán hazafelé menet megbeszéltük, hogy akkor olajfát ökörkítjük, a szőnyeget pedig ha megvesszük, inkább megtartjuk magunknak.

Nincsenek megjegyzések: