bevésődés

Nahát, mi meg éppen a Delta főcímet szoktuk elszájgitározni a fürdőkádban manapság. Nekem teljesen pozitív élmény, imádtam a hóban "ferdén menő" emberek látványát, az értelmetlen nehézségek állhatatos leküzdésének örök szimbólumaként vésődött ez a kép az agyamba.

Néha azóta is ezt képet felhasználva/eljátszva kommunikálom kifelé (és befelé is), ha lehetetlen helyzetbe kerülök.

a hangyák nem hisznek a felsőbb hatalmakban

Kiskoromban elgondolkoztam a hangyák lázas rohanását felülről figyelve azon, hogy nem ostobaság-e részükről ez a nagy sietség, amikor itt állok felettük én, aki bármikor végetvethetek az egésznek egyetlen toppantással, és, vajon ha tudnák ezt, nem mennének-e inkább rögtön kólacseppbe halni.
Kísérletképpen néha ide-oda toppantottam, gyerekcipőnyire megszakítva hangyaútvonalakat, hátha csak arról van szó, hogy nem is sejtik a létezésem, de a pillanatnyi tétovaságot leszámítva, lényegében nem történt semmi. Akkor megharagudtam rájuk, hogy tapasztalás útján sem hisznek a felsőbb hatalmakban, és felvilágosító jelleggel eltapostam még jónéhányukat.

kampóbasszó felfedezése

Akkor aztán kampóbasszó! -mondta időnként apám, ha valaminek a helyrehozhatatlanságára akart célozni.
És ma reggel, a kilincs árnyékáról eszembe jutott. Csak úgy mondom:)

átváltozás II

A másik történet is Olga, Móni és én felállásban játszódik, mivelhogy jó kis barátnők voltunk mi már annak idején is, de ez egy korábbi történet.
Egy szép tavaszi napon az jutott eszünkbe, hogy milyen nagyszerű volna tulipánokat szép csokorba szedni. A tulipánok viszont nem nőnek csak úgy a szántóföld szélében, vagy ha mégis, akkor azt már mások biztosan leszedték, úgyhogy másféle megoldást kellett találnuk.
Az előbb említett tóparton túl rengeteg kis, nevetségesen kertnek nevezett földcsík húzódott, ahol a városi emberek falusinak képzelhették magukat, és valahogy szerették ezt az illúziót, répát, salátát, káposztát vetettek el ott, és rendszeresen jártak ki elégedetten ellenőrizni a növekedést, és eltávolítani a zavaró gyomokat. Egyesek ültettek ott virágokat is, hát persze, hogy akadt köztük tulipán is.
Az Olga vetette fel, hogy nekik is ott van a kertjük, van benne tulipán is, de lehet, hogy nagymamája még kint van, és ha tőle kérnénk tán adna is, de nem szívesen, úgyhogy várjuk meg amíg elmegy, aztán bemászunk a kertjükbe, és szedünk onnan magunknak tulipánt, amennyit csak akarunk.
Ez jó ötletnek tűnt, már csak azt kellett valahogy kifigyelnünk, hogy ott van-e még a nagymama. Egy keskeny ösvény vezetett el a kertek bejárata előtt, úgyhogy bármikor megeshetett volna, hogy éppen szembe találkozunk, és akkor talán a nagymama össze tudta volna kombinálni a velünk való találkozást a tulipánok eltűnésével, úgyhogy a biztonság kedvéért valahogy álcázni kellett magunkat.
És a következő jutott az eszünkbe:
A Mónin és rajtam rövidnadrág volt, az Olgán szoknya. Az Olga felvette a Móni nadrágját, a Móni az enyémet, én pedig az Olga szoknyáját. Mindhármunknak hosszú hajunk volt. Az Olga amúgy copfban, én meg kiengedve hordtam, ezért hát kiengedte ő a haját, én meg copfba tettem, a Móniét befontuk. És hogy senki ne is sejthesse meg, hogy mi vagyunk azok, ugrándozva indultunk el az ösvényen. Mivel hogy helybéli itten így biztosan nem közlekedik.

átváltozás

Jó ötlet volt feltűnnie legújabb, anonim hozzászólómnak, mert máris eszembe jutott egy régi történet, tehát thx neki!
Nem is egy jutott eszembe, hanem mindjárt kettő, kezdem az egyikkel:
...Oroszlányon vagyunk, egy nagy lakótelepen. A tízemeletes tömbök és a garázsváros között kicsi halnevelő tó, közepén sziget, vízbe hajló ágú fűzfák állnak sorban a sziget partján, a vízből mindez visszatükröződik. Tulajdonképpen szép a látvány.
A garázsváros felőli parton áll egy fedett csille*, benne a haleledel, mellette pedig egy kikötött csónak, amivel a halőr jár időnként etetni. A csónak lánca viszonylag hosszú, van vagy két méteres is, így aztán jól be lehet lökni a csónakot a vízbe, billegni benne és azt képzelni, hogy csónakázunk éppen.
Ez egy időben kedvenc szórakozásunk volt a Mónival, meg az Olgával.
Egyszer kitaláltuk azt, hogy megvicceljük az arrajáró fiúkat, és eljátsszuk, hogy bajbakerült túristák vagyunk, elszabadult velünk a csónak.
Felálltunk, billegtünk benne, és felváltva kiabáltunk, hogy Hilfe!, meg hogy Help!, mert előre sajnos nem beszéltünk meg, hogy honnan is érkeztünk mi tulajdonképpen túristáskodni a halnevelőtóba.
Na de lássatok csodát, azért a fiúkat mégis sikerült (kicsit) megtéveszteni, mert közelebb jöttek, és az egyik drága csillag már nyúlt is a csónakláncért, hogy a partra segítsen minket, amikor a másik gyanakodva megszólalt:
-Te, ezek nem a 6. d-s lányok?

(A másikat is mindjárt elmesélem, de most egy picit el kell mennem. Megvárjatok ám!)


* csille: egy orosz származású angoltanár definíciója szerint az a hintó, amivel a szenet szállítják

feltámadás

Ma reggel, amikor meglátogattam kedvenc blogomat, elképedve láttam, hogy a rádióm színe megváltozott. Az még hagyján, de hogy milyenre! És még ez is hagyján volna, ha tudnám, hogy mitől, de nem tudom.
Az igaz, hogy teljesen új korában próbálgattam rajta más színeket is, illetve próbálgattam volna, de mivel nem jelent meg, beletörődtem hogy ez nem működik, és most már biztosan tudom is, hogy megszerettem a kék-fehéret, erre ma reggelre elváltozik az egy héttel ezelőtti piszkálás hatására. (Ráadásul nem emlékszem, hogy ilyenre piszkáltam volna, bár sárga tényleg volt az elképzeléseim között, de nem így)
Most visszatettem egy olyan config.xml-t, ami a kék-fehér látványt tartalmazza, remélem legkésőbb egy újabb hét múlva megint olyan lesz, addig pedig elnézést kérek a látványért.

És tényleg és továbbra is összevissza itt minden, úgy látszik ezt a jelzőt túl korán gondoltam temetni, már másodnapra feltámadt.

Hazafelé

Mától nyári szünet.

Kaptam virágokat, kedves öleléseket. Olyan jól estek! Pillanatnyilag nem is tudok elképzelni kellemesebb, igazabb, őszintébb elismerést, mint amikor egy gyerek megöleli az ember lábát.
Annyira benne van az, hogy most szeretlek, jól érzem magam, és köszönöm neked ezt az érzést. Nincs benne se ígéret, se követelés.

Hogy erre felnőtt korunkban miért nem vagyunk már képesek?

Jót tesz nekem ez az óvoda, visszautazhatok általa a gyermeki önmagamba. (Vagy önmagam gyermekébe?)

Hazafelé át kellett szállnom a Vltavskán, volt pár percem a néma bambulásra. Eszembe jutott egy 4 éves kori emlékem:
Az ovi udvarán leestem a mászókáról, és sajnos rosszul estem, eltörött a bal sípcsontom.
Nem tudtam lábraállni, üvöltöttem.
Az óvónő felkapott, és az ölében hazavitt. (Vajon miért nem hívott orvost?) Csak a nagymamám volt otthon, a szüleim dolgoztak.
A nagyi ápolónő volt, ígyhát feltalálta magát: egy vonalzót kötözött a lábam mellé, és felhívta anyuékat.
Elvittek a kórházba. Fájdalomra én nem emlékszem, csak a félelemre, hogy nem tudom mi történik most velem.
Röntgen, aztán gipszelés.
A gipszelésnél valahogy nem hagytam magam, nem akartam/mertem/tudtam kinyújtani a lábam. Eleinte szépen kérleltek, tegyem meg. Bent volt az anyukám is. Aztán látták, hogy nem boldogulnak velem, őt kiküldték.
Akkor azt mondja nekem ott egy férfi, hogy nyújtsam ki, mert különben rosszul fog összeforrni, és akkor kénytelenek lesznek eltörni újra.
Kinyújtottam, persze.
De a következő hat hétben sokat rettegtem és fantáziáltam arról, hogy a fehérköpenyes bácsi kalapáccsal fölémhajol, és csupa jószándékból rásóz egyet a fájós lábamra.


Ahogy ez eszembe jutott ott a megállóban, megsajnáltam magam. Ez remek tulajdonságom amúgy, rendesen fátyolossá válik a tekintetem, és alig birom lenyelni a könnyeim, aztán persze amikor felfedezem ezt az önsajnáló szentimentalitást, rögtön nevethetnékem támad.
Szóval megsajnáltam magam, és magamban a világ összes gyerekét, akikkel szemben a felnőttek nem találják meg a megfelelő szavakat.

Nem is tudom mit akartam mondani.
El akartam búcsúzni.
Holnap utazunk, hazafelé.