kirándulás az Óriás-hegységben

Hétvégén nagy kirándulást csináltunk, megmásztunk két* hegyet is, egy 1235m-est és egy 1602-est. Röviden: nagy hősnek képzelem most magam, a saját lábamon jártam végig az egészet, és egyszer sem fordultam vissza, pedig sokszor gondoltam ám rá.
Ezen a képen a Sněžka hegy teteje látszik, ez Csehország legmagasabb pontja.
Szuper időnk volt, végig sütött a nap, amire egyébként nem számítottam, úgyhogy minden volt nálam csak naptej nem, ezért most mindannyian olyanok vagyunk, mint a csípős csilipaprika. De végülis nem bánom, mert ennyien még nem keresték egyszer sem a tekintetem, mint azóta, úgyhogy most vagy nagyon hülyén nézek ki, vagy nagyon jól, de a lényeg, hogy sikerült valamiféle feltűnést keltenem. Most viszont feltűnően eltűnök egy kicsit, majd később folytatom a prágai szobrokat is, és talán erről a Krkonoséről is mesélek hosszabban, mert vannak érdekes élményeim, csak alkalmam nincsen a mesélésre.
Legyen mindenki jó, és hasonlóan hős, mint én. (vagy ahogy sikerül)

*valójában hármat, de az 1602-esbe beleszámítottam, hogy ahhoz előbb fel kellett menni egy 1400 körülire is, és a hegyeket összekötő gerincen átsétálni.

mi mind

A következő felvillanyozó darab ez a hatalmas plakátszerűség volt Mark Titchner-től. Azonnal mindenféle képterveim születtek a plakáttal a háttérben, valahogy kényszert érzek rá, hogy ezzel a szöveggel egy képen szerepeljek. De így nélkülem is szeretem, mert leginkább egy marhanagy sírkőnek néz ki ebben a beállításban, és ettől még abszurdabb az egész. Ez a Mark Titchner amúgy csupa ilyen plakátféleségeket találgat ki mindenféle jelszavakkal, és úgy tűnik nagyon népszerű, mert azt beszélik, hogy "a Turner díjra javasolták 2006-ban Londonban, ami a legnevesebb elismerés a kortárs művészeknek. Amennyiben decemberem ezt a díjat megszerzi, hivatalosan is a világ legjobb élő művészévé válik."
Hűha!
Ha ránéztek a linkre, akkor láthatjájok, hogy vágyteljesítő ígéretekkel halmozza el az embereket, mint mondjuk a reklámok, csak itt teljesen egyértelmű, hogy teljesíthetetlen dolgokról van szó, de látjátok mégis örülünk neki. Én legalábbis örültem, amikor megláttam.
Aztán az is eszmbe jutott, hogy az utca embereként igazságot szolgáltatok, szerzek egy létrát és letakarom a T betűt a szövegben. Igaz, úgy már nem volna vicces, csak igaz. Az meg nem is olyan szórakoztató.

közhírré tétetik!

Kaptam az előbb egy linket , ahol éppen arról a Samsa koncertről számol be drMáriás, amin mi is ott voltunk. Mi voltunk az a fantasztikusan tomboló közönség!
Az ő beszámolója sokkal jobb, érdemes elolvasni!

II. Rudolf álma

Ezt Darya von Berner álmodta a Vencel térre. (A fénykép kicsit béna lett, azok a sárga ékek nem tartoznak a szoborhoz, hanem csak információs táblák arról, hogy hol találhatók még szobrok a városban.) Szerintem ez is érdekes ötlet, egy elképzelnivaló lovasszobor egy álmodozó uralkodónak. (Akinek amúgy egyáltalán nincs sehol lovassszobra.)

kubai önarckép

A következő kedvencem a kubai Kcho (Alexis Leyva) önarckép című szobra. Nem a látvány, hanem a jelentése miatt. Két szembefordított rozsdás vascsónak. A csónak, mint a szabadság szimbóluma. Kubából. Fájdalmasan szépnek találtam.

Ennek a fickónak most utánanéztem posztolás előtt, nehogy megint valami tévedésbe essek. Mindig csónakokat, evezőket, hajócsavarokat rajzol, épít. Mindig valami tengeri közlekedési eszközzel kapcsolatosat. Ezzel együtt még jobban tetszik.
A szobor mellé ki van írva, hogy a szembefordított csónakok imára emelt kezekre utalnak. Ez is tetszett, de ezt nem vettem észre magamtól. Nekem enélkül is szép.

umění je nanic

Most van Prágában megint az a szabadtéri, nemzetközi képzőművészeti fesztivál, amiről már tavaly is mutattam képet, illetve amiről az index fórumán egyesekkel beszélgettünk. Most is vannak érdekesek, megmutatok egy párat így apránként, jó?
Az egyik kedvencem egy szellemes indirekt bizonyítás, Milan Knížák és "csoportja" munkája.
Az installáció címe: levél. Hatalmas betonbetűkből áll, és mindössze egyetlen mondat: Umění je nanic, vagyis a művészet semmirevaló.

Kiegészítés: utánaolvastam ennek a Knížák-nak, és azt kellett látnom, hogy talán mégsem úgy van, ahogyan én gondoltam, hanem talán mégiscsak szó szerint kell érteni ezt a szöveget, és az már csak a véletlen műve, hogy hasznosult ez a kijelentés. (ráültek, ugye) Érdekes volna!

Itt a Knížák-ra egy link, ahol pl ilyesmiket mond:
"..Ösztönösen kezdtem keresni az olyasmiket ahol nem teoriákról, hanem a teoriákkal szemben a cselekvésről volt szó. Maga a művészet, s hát aztán különösen, a művészet mint elméleti probléma, sohasem izgatott. Egyszerűen nem volt érdekes.
...A művészet az önmagában pótlék, vagy segédeszköz, mert amikor az élet önmagában elég gazdag és erős, akkor nincs szükség ilyesféle segítségre. Egy nem feltétlenül szerencsés példával élve, ha benned lakik Isten, akkor nincs szükséged arra, hogy templomba járj. "

Mit gondoltok?

Még valami. Ez a Knížák a prágai Nemzeti Galéria igazgatója, de ilyen-olyan okok miatt nem túl népszerű a fiatal művészek körében, ezért azok tiltakozásképpen fogták magukat, és teleszarták a galéria "cseh művészet 1900-1960 között" című állandó kiállításának termét.
Nekem ez nagyon tetszik!

ijajj

Külváros, tömbházak, elkerített park, zöld tó, fák, pokrócok, mellek, combok, farok (így is, úgy is) fény, fagyi, vízben lufi, mindenki olyan, amilyen, és ez mindegy, és ez jó.
Balta is jelen, de nem pancsol velünk, hanem hősiesen ügyfélszolgálati ügyeletet ad a fűben. (Ezt mindenképpen meg kellett említenem, mert a legkisebb is számít)
Éppen a tó közepében evickélek, és már kissé unom az evickélést, úgyhogy megörülök, hogy mohás talajt ér a lábam, ezért hát rálépek. A talaj elmozdul, kiderül, hogy az a Krisztián háta, aki váratlan vízalatti akcióival tartja rettegésben a fürdőzőket. Később már attól is visongunk, ha lemerül, nem tudjuk kinek a lábát fogja majd meg. Micsoda izgalmak! Ez innen nem tűnik komolynak, de a vízben igenis félelmetes.
Végül az autómosó tetején kötöttünk ki megint. Most az örök élet előnyei és hátrányai voltak terítéken, valamit néhány pizza.
Szerintem nincsenek előnyei, mintahogy a pizzának se nagyon. (legfeljebb a ropogós széle)

(a kép mobiltelefonnal készült, azért ilyen, s ekkora. amúgy baltát ábrázolja telefonozás és laptopozás közben)

jó tett helyébe

Tegnap megint koncerten voltunk. Na, ki találja ki, hogy milyenen? Igen, úgy van, a Samsáékon. Egyébként nem szokott ilyen sűrűn koncertjük lenni, de most szezon van. Szabadtéri fesztiválok, ilyesmik. Bár ez a tegnapi sokkal inkább egy érdekesen zeg-zugos pincehelyiségben volt, de ezt tekintsük kivételnek.
Megint jól éreztük magunk, de most nem erről akarok mesélni.
Odafelé menet, a villamosmegállóban ugrándozott egy kis veréb. Még nem tudott repülni, csak bukdácsolt és verdesett a szárnyaival a macskakövek között. Annyira esetlen volt szegény, még egy járdaszegély magasságnyit sem sikerült felrepülnie. Az úttesten ugrált és annyira reménytelen volt, hogy onnan élve elmeneküljön, hogy muszáj volt tenni valamit. Megpróbáltam megfogni, de ahogy közelítettem felé, még kétségbeesettebben ugrált és verdesett.
Talán mégis jobb, ha hagyom, nem jár jobban, ha elgázolás helyett én rémisztem halálra.
Megálltam, néztem, ugrált, verdesett.
Nem! Mégsem hagyhatom, hogy egy autó, már rögtön a következő arra járó autó biztosan halálra gázolja.
Megkértem trent, hogy segítsen. Kerítsük be valahogy a kismadarat.
Már ketten lépkedtünk guggolva és fel-felállva a villamosmegálló előtti úttesten.
Két nagy, és köztünk egy kis veréb.
Végül trennek sikerült megfognia. A megálló melleti ház belső kertjében engedtük el, el is bújt rögtön a borostyánlevelek között. Egy pillanatra megkönnyebbültem, aztán eszembe jutott, hogy ott viszont lakhat sok macska a környéken.
Hm, a táplálékláncban résztvenni talán mégsem annyira értelmetlen halál. Ezzel vígasztalódtam.

belátás

Mindig csak olyan gyorsan menj, hogy bárhol meg tudj állni! - mondta apu, amikor vezetni tanított.
Azóta se merek.

átváltozás II

A másik történet is Olga, Móni és én felállásban játszódik, mivelhogy jó kis barátnők voltunk mi már annak idején is, de ez egy korábbi történet.
Egy szép tavaszi napon az jutott eszünkbe, hogy milyen nagyszerű volna tulipánokat szép csokorba szedni. A tulipánok viszont nem nőnek csak úgy a szántóföld szélében, vagy ha mégis, akkor azt már mások biztosan leszedték, úgyhogy másféle megoldást kellett találnuk.
Az előbb említett tóparton túl rengeteg kis, nevetségesen kertnek nevezett földcsík húzódott, ahol a városi emberek falusinak képzelhették magukat, és valahogy szerették ezt az illúziót, répát, salátát, káposztát vetettek el ott, és rendszeresen jártak ki elégedetten ellenőrizni a növekedést, és eltávolítani a zavaró gyomokat. Egyesek ültettek ott virágokat is, hát persze, hogy akadt köztük tulipán is.
Az Olga vetette fel, hogy nekik is ott van a kertjük, van benne tulipán is, de lehet, hogy nagymamája még kint van, és ha tőle kérnénk tán adna is, de nem szívesen, úgyhogy várjuk meg amíg elmegy, aztán bemászunk a kertjükbe, és szedünk onnan magunknak tulipánt, amennyit csak akarunk.
Ez jó ötletnek tűnt, már csak azt kellett valahogy kifigyelnünk, hogy ott van-e még a nagymama. Egy keskeny ösvény vezetett el a kertek bejárata előtt, úgyhogy bármikor megeshetett volna, hogy éppen szembe találkozunk, és akkor talán a nagymama össze tudta volna kombinálni a velünk való találkozást a tulipánok eltűnésével, úgyhogy a biztonság kedvéért valahogy álcázni kellett magunkat.
És a következő jutott az eszünkbe:
A Mónin és rajtam rövidnadrág volt, az Olgán szoknya. Az Olga felvette a Móni nadrágját, a Móni az enyémet, én pedig az Olga szoknyáját. Mindhármunknak hosszú hajunk volt. Az Olga amúgy copfban, én meg kiengedve hordtam, ezért hát kiengedte ő a haját, én meg copfba tettem, a Móniét befontuk. És hogy senki ne is sejthesse meg, hogy mi vagyunk azok, ugrándozva indultunk el az ösvényen. Mivel hogy helybéli itten így biztosan nem közlekedik.

átváltozás

Jó ötlet volt feltűnnie legújabb, anonim hozzászólómnak, mert máris eszembe jutott egy régi történet, tehát thx neki!
Nem is egy jutott eszembe, hanem mindjárt kettő, kezdem az egyikkel:
...Oroszlányon vagyunk, egy nagy lakótelepen. A tízemeletes tömbök és a garázsváros között kicsi halnevelő tó, közepén sziget, vízbe hajló ágú fűzfák állnak sorban a sziget partján, a vízből mindez visszatükröződik. Tulajdonképpen szép a látvány.
A garázsváros felőli parton áll egy fedett csille*, benne a haleledel, mellette pedig egy kikötött csónak, amivel a halőr jár időnként etetni. A csónak lánca viszonylag hosszú, van vagy két méteres is, így aztán jól be lehet lökni a csónakot a vízbe, billegni benne és azt képzelni, hogy csónakázunk éppen.
Ez egy időben kedvenc szórakozásunk volt a Mónival, meg az Olgával.
Egyszer kitaláltuk azt, hogy megvicceljük az arrajáró fiúkat, és eljátsszuk, hogy bajbakerült túristák vagyunk, elszabadult velünk a csónak.
Felálltunk, billegtünk benne, és felváltva kiabáltunk, hogy Hilfe!, meg hogy Help!, mert előre sajnos nem beszéltünk meg, hogy honnan is érkeztünk mi tulajdonképpen túristáskodni a halnevelőtóba.
Na de lássatok csodát, azért a fiúkat mégis sikerült (kicsit) megtéveszteni, mert közelebb jöttek, és az egyik drága csillag már nyúlt is a csónakláncért, hogy a partra segítsen minket, amikor a másik gyanakodva megszólalt:
-Te, ezek nem a 6. d-s lányok?

(A másikat is mindjárt elmesélem, de most egy picit el kell mennem. Megvárjatok ám!)


* csille: egy orosz származású angoltanár definíciója szerint az a hintó, amivel a szenet szállítják

feltámadás

Ma reggel, amikor meglátogattam kedvenc blogomat, elképedve láttam, hogy a rádióm színe megváltozott. Az még hagyján, de hogy milyenre! És még ez is hagyján volna, ha tudnám, hogy mitől, de nem tudom.
Az igaz, hogy teljesen új korában próbálgattam rajta más színeket is, illetve próbálgattam volna, de mivel nem jelent meg, beletörődtem hogy ez nem működik, és most már biztosan tudom is, hogy megszerettem a kék-fehéret, erre ma reggelre elváltozik az egy héttel ezelőtti piszkálás hatására. (Ráadásul nem emlékszem, hogy ilyenre piszkáltam volna, bár sárga tényleg volt az elképzeléseim között, de nem így)
Most visszatettem egy olyan config.xml-t, ami a kék-fehér látványt tartalmazza, remélem legkésőbb egy újabb hét múlva megint olyan lesz, addig pedig elnézést kérek a látványért.

És tényleg és továbbra is összevissza itt minden, úgy látszik ezt a jelzőt túl korán gondoltam temetni, már másodnapra feltámadt.

200 méternyi csoda

(használhatjátok a térképet)

A Komunardu utcai megállóban álltam egykedvűen a villamosra várva, amikor a Jatečni sarkánál feltűnt egy magas fiatalember fehér ingben, sötét nadrágban. A nadrágja felett hosszú, fekete, gambrinus feliratú kötényt viselt, a köténye zsebéből kilógott egy vastagnak tűnő pénztárca. Maga elé emelt kezében egy hatalmas tányéron barna szószos svíčkovát és legalább 4-5 zsömleknédlit egyensúlyozott. A folyó felől érkezett, olyan volt, mint egy látomás.
Ruganyosan lépkedve vonult a hosszú, egyenes utcán, megtett vagy 200 métert és eltűnt egy játékterem bejáratában.
Az ajtón túl már nyilván valakinek a tragédiájáról szól a történet, de addig! De addig olyan volt az egész, mint egy igazi, prágai csoda.

egy Molnár este

Kedden mindig sörözni indulunk Molnárékkal, akik tulajdonképpen mi magunk vagyunk.
Aki szereti a megfejthetetlen titkokat találgatni, az most ugorjon a második bekezdéshez! Aki viszont nem, az hajoljon egy kicsit közelebb, mert bizalmasan a fülébe suttogom, hogy ennek az az oka, hogy itt egyszerűen gond Trencsényi, vagy pláne mondjuk Böszörményi névre asztalt foglalni, ezért hát kitaláltuk, hogy mindig Molnár néven tesszük ezt, egyszerűen azért, mert ezt meg is értik és le is tudják írni, ezért hát prímán megfelelő. Nos, így lettünk mi Molnárovcik.

A keddet áttettük hétfőre, és mi Molnárék, ma sörözni indultunk.
A Palmovka mellett fedeztek fel Molnár Zsofciék egy pizzériát, melynek a tetőterasza éppen olyan, mintha egy sárga autómosó tetején piknikezne az ember, és ha nem a pizzéria fala felé néző széket sikerül kifognia, akkor frankón ráláthat Hrabal-falára. (és egy non stop parkovistyére is, de az most nem érdekes.)
Igazán jól mulattunk. Egyik fő témánk bizonyos bölcsességek továbbgondolása volt, így születtek ilyen mondatok, hogy:
A kefír a tejben születik, nem akárhol.
A fakír a szögön aluszik, nem a vásznon.
A villamos csenget egy picit, a jegyeket bérleteket kérem felmutatni!

(Hogy mi az a Hrabal-fal: ezen a környéken állt a ház, ahol Hrabal lakott. Azóta lebontották, metrólejáró és buszpályaudvar van a helyén, emlékeztetőül pedig kifestették ezt a falat.)

fordulópont

egy tavaszi napon a reggelizőasztalnál a legcsúnyább retket választom

Gregor Samsa hejj, HEJJ!

Kedves nézőim, koncertélmény-beszámoló következik!

A Gregor Samsa, egy prágai magyar együttes neve. Ezen kívül persze egy bogárforma hősé is, de azt személyesen nem ismerjük, nem is látta senki, ellentétben a mi Gregor Samsáinkkal, akik nagyon is léteznek és mindig szólnak, hogy hová kell menni, ha látni és hallani akarjuk őket.
Mi pedig elmegyünk, mert szeretjük őket és jó érzés rajongani.
Most egy žižkovi kocsmában volt a koncert, marhára élveztük, jó volt a hangulat. Visongtunk, tapsoltunk, doboltuk az asztalon és a padlón a ritmust, és minden szám előtt, közben és után követeltük a "Kérdezd meg a péket" című számot eképpen, hogy: a PÉKEEET!, a PÉKESET!, MAZSOLA JÁTSSZÁTOK EL A PÉKESET! Még a pékes után is. Hát istenem, ez a kedvenc számunk.
Szóval üvöltöztünk és követeltünk, aztán valami elkezdődött, és a rajongók közül megszólalt egy hang: ez már az?
AZ VOLT!
Úgyhogy felálltunk, ugrándoztunk, tiszta erőből eldaloltuk Mazsolával a szöveget, ráztuk a fejünket, megmártóztunk egymás izzadó testének látványában, és hihetetlen boldogság költözött belénk. Amit aztán sok sörrel, a koncert múltán pedig további sok sörrel, és mindenféle nótázással próbáltunk csillapítani. Hajnal 1-ig próbálkoztunk, de nem csillapodott. Még a rendőrök is kijöttek, hogy szelíden felajánlják a segítségüket.
Végül mindannyian hazaszökdécseltünk.

Remek este volt, köszönjük Samsa!
(felhívnám a figyelmeteket, hogy a rádiómban most ők szólnak, hejj!
továbbá, hogy a fenti képet treni csinálta, köszi neki!)

itt a helyem

Mások blogjában találtam egy linket, ami egy olyan oldalra mutatott, ahol be lehet jelölni magunkat a térképen. Én meg bejelöltem:
Itt vagyok! http://www.frappr.com/borsaymarti/map

Ezen az oldalon http://www.frappr.com/c/user/createamap bárki bejelölheti magát egy saját térképre.

egy dolog, ami a fociról eszembe jut

A focihoz nem értek, viszont van egy kedvenc rémálmom, ami régi ugyan, de így a közeli foci vb kapcsán talán most valamennyire mégis aktuálisnak tekinthető, úgyhogy elmesélem:

A népstadionban ülünk egy fontos mérkőzésen, teltház van, millió néző, jó a meccs.
Nekem viszont kakilnom kell, valamit csinálni kéne.
A pottyantós favécék a kapuk mögött vannak felállítva sorban, oda kéne valahogy feltűnés nélkül eljutni, mert ez mégiscsak intim magánügy, nem akarom, hogy meglássanak, és hogy egyáltalán, bárki is megsejthesse az ott tölött idő alapján, hogy mit csinálok ottan.
Az ellenfél csapata támad a stadion másik térfelén, minden reflektor arra irányul.
Na, ez most remek alkalom!
El is indulok gyorsan, és boldogan attól a gondolattól, hogy milyen frankón sikerült ezt megoldani.
Elintézem amit kell, és vígan tárom ki a budi ajtaját kifelé menet.
És akkor...
és akkor egy hazai játékos, nagyon bátran, magabiztosan, éppen csak a fél pályán innenről, az ellenfél kapuja felé, -arra, amerre én is állok- elereszt egy hatalmas kapuralövést.
A labda száll, repül... nem is, inkább hasít a levegőben, a kamerák és a reflektorok követik az útját.
A labda közelít, én állok.
Állok, és a labda elszáll a kapu, aztán a vállam felett, és berepül a nyitott ajtón, a pottyantós lyuk közepébe, és csattanós hanggal megáll.
Én állok ott a budi előtt, kezemben még mindig a kitárt ajtó, miközben minden kamera és reflektor rám irányul.
A meccs leáll, jönnek a labdát kihalászni.

Ploutarxos Giannhs

Most éppen annak örülök, hogy sikerült a blográdiót is beüzemelni. Igen büszke vagyok magamra! (Nem nagy dolog amúgy, komplikáltabbnak képzeltem.)

Miközben a számokat válogattam, amivel terhelni, vagy szórakoztatni tervezem az idenézőket, találtam egy számomra nagyon emlékezetes .mp3-at.
Kapcsoljátok be a 04. Den einai o erwtas... címűt, arról fogok mesélni.
Megy már?
Oké.
Szóval, képzeljétek el, hogy egyik görögországi nyaralásom legszebb emléke egy hétköznapinak tűnő bevásárláshoz kapcsolódik. A napi dinnyét, bort, vizet, kenyeret mentünk beszerezni a helyi szupermarketbe: tárva-nyitva egy nagy hangárszerű épület, ahol minden csupa fehér volt, benne mindenféle strandfelszerelések, papucsok, lapátok, felfújhatós matracok, színes törölközők, képeslapok, aztán beljebb konzervek, italok, fagyik, mindenfélék; szóval ebben az üzletben mi voltunk az egyetlen vevők. Még korán volt, délelőtt 10 óra kb. Kellemes hűvös volt bent, ventillátorok keverték a levegőt, görög rádió görög zenét sugárzott éppen.
Amikor a pénztárhoz értünk, akkor szólalt meg egy dal, és a fiatal pénztárosnő abbahagyta a vonalkódok leolvasását, a kezében megállt a dinnye, és csukott szemmel, hangosan énekelte a refrént a dallal.
Egyszerre csodáltam és irigyeltem, hogy ennyire nyilvánvalóan le mer szarni minket, mert neki most valami nagyon jó, és nem akarja félbeszakítani.

Amikor hazajöttünk, a barátok részére élménybeszámolós vacsorát szerveztünk, ouzoval, gyrosszal, és gondoltam jó lenne valami görög zene is, úgyhogy beírtam a keresőmbe valami olyasmit, hogy görög .mp3. Az első találati oldalról le is töltöttem egy egész albumot.
Hallgatás közben tűnt fel, hogy köztük van ez a szám is, amit a pénztárosnő hallgatott.

Észrevétel

Milyen kedves ruha, mennyire nem illik hozzá!

Tücsökről mindenképp

Vidéki kutyaszerelem gyümölcseként jött a világra, vagyis kibogozhatatlan összetételű korcsféle volt. Kiskorában nézték bernáthegyi kölyöknek is a foltjai miatt a dögönyözők. Később persze nyilvánvaló volt, hogy egyáltalán semmi kedve bernáthegyire hasonlítani, (mondták is, hogy: Jé, ez lett abból az aranyos kiskutyából?!) inkább kövérkés kopó és tacskó keveréke lehetett volna talán (de valószínűbb, hogy semmiféle nevezetes kutyaféle nem volt a felmenői között): hosszú volt és alacsony, de gyönyörű vörös bunda, fehér papucsok, mellényke és farokbojt díszítette.

Mi szépnek láttuk és szerettük.

A fenti képen már öreg korában, porszívózás közben látható, amit eleinte ki nem állhatott, de később megszerette. (az jutott eszembe, hogy ez az egy mondat állhatna egy családi fotóalbumban is, egy takarító nagymamát ábrázoló kép mellett) Szóval Tücsök sorba állt takarítások alkalmával a szoba bejáratánál. Bár most, hogy ezt a képet nézem, felmerült bennem, hogy talán csak félreértés volt az egész.

Sok kaland esett meg velünk, úgyhogy Tücsökről még mindenképpen mesélni fogok, most csak megmutattam.

szubjektív metróképek

1. karcsú bokák, formás mellek, exrtavagáns ruhakombinációk, sugárzó, pozitív énkepek, tramplik, lomposok, egykedvűen fittyedő, vagy szorosan összeszorított vékony ajkak, keserűség, cekkerek, ridikülök, aktatáskák, fonott kosarak, levendulacsokrok, parfűm, hónaljszag, felismerhető egyéni túristák, színek és szürkeség
2. kiszedett szemöldök, kék szemfesték, felismerhető ruhaboltok cuccai, ridikülök, aktatáskák, rend, elfogadó ábrázatok, kimért, normális, monotónia

máshol ugyanaz

A város szélén, a focipálya mellett állították fel a hatalmas ponyvasátrat, telehordták asztalokkal, padokkal, a sátor oldalában hosszú pult, rajta sok sörcsap és húsgrillező alkalmatosság, néhány lézengő ember: a környei sörfesztivál első napi látványa koraeste, 7 felé.

Kellemes volt a hangulat, olyan békés, vidéki pangás. Előkészületek egy reménybeli nagy mulatságra, nyalókás standok, körhinták, kicsi színpad, és egy zöld színű, faborítású, cirkuszi kocsira emlékeztető jármű, előtte barnabőrű, szépen fésült, fehér atlétatrikós férfi ácsorog.
Tetszett nekem ez a látvány.
Később kiderült, hogy ez tulajdonképpen a mobilvécé: 10 fülkéből álló, tolóajtóval és kicsi mosdókagylóval ellátott szerelvény.
Amikor felszálltam, írtózatos szarszag terjengett. A trikós férfi lelkiismeretesen adagolt a levegőbe valamilyen légfrissítő szert, ami a legjobb szándékok és a legnagyobb igyekezet ellenére is kevésnek bizonyult.
Amikor meglátott, felhagyott a spricnizéssel, köszöntöttük egymást, átadtam a használati díjat, majd a kaptam cserébe egy szelet kéztörlőt, és elfoglaltam az egyik fülkét..
..és elképzeltem, miközben beszívtam a semlegesíthetetlen illatot, ahogy ez a jármű utánfutóként végiggördül a városokon, kávéházak, hivatalok, szépségszalonok előtt, előnyt ad a zebránál magassarkon tipegő nőknek és porcelánnadrágos férfiaknak, a tulajdonos pedig izgatott tekintettel kutatja a leállítására érdemes, várhatóan legjövedelmezőbb helyet.
Micsoda vállalkozás, mennyi abszurd kaland lehetősége!
Ismét le voltam nyűgözve.

lumú élmény

Amikor itthon járok, mindig elmegyek/gyünk a Ludwig Múzeumba, mert tetszik a hely hangulata, a nagy ablakai, ahonnan klassz a kilátás, a világos terei, az íves, tágas lépcsők, és persze a kiállítások is érdekesek. Szóval élményforrás. (most a rezonancia kiállítás tetszett a legjobban, kár, hogy a meleg, vagy ki tudja mi miatt, egy pár számítógépes installáció éppen akkor nem működött)

A már megszokott és elvárt lelkendeznivalók mellé felfedeztem egy újabbat is, amit annak a köszönhetek, hogy most először, rámjött ott a pisilés.
A WC akár A jövő házában is lehetne, annyira futurisztikus a dizájn. Kimért, hűvös, praktikus, de szép. Vagy lehet, hogy nem is szép, hanem egyszerűen odaillő, az egész házzal harmonikus. Örültem neki.
Az igazi meglepetés akkor ért, amikor felálltam a csészétől (nem is álltam fel, hanem csak felegyenesedtem, mert idegen helyen sosem ülök rá) és megnyomtam az öblítőgombot. Eddig nem történt semmi rendkívüli, de utána!
Az öblítőtartály közepéből kiemelkedett egy hasáb, megjelent a tartály tetején egy "ülőke fertőtlenítése"felirat, és láss csodát, az ülőke körbeforgott a hasáb alatt.
Ámultam és bámultam. Egészen különleges látvány volt, ahogy az ovális ülőke körbefordulás közben két oldalt túllógott a csésze peremén. (Ez pedig szerepelhetett volna a Csodák Palotájában, mint ál optikai csalódás.)
Szerettem volna még egyszer kipróbálni, ezúttal szakítva a hagyományokkal, csupasz fenékkel ráülni, és aztán újra megnézni, ahogyan fertőtlenítődik.
De már a kíváncsiságon túl nem volt meg a szükséges motiváció.

Legközlebb viszont biztosan nem hagyom ki!
Próbáljátok ki ti is!

Nagyügy

Itthon nálunk valahogy nagyobb a fürdőszobatükör, és úgy látszik erősebb a világítás is, mert amint úgy alaposabban belenéztem, rögtön felfedeztem két elütő színű hajszálat a fejem tetején.
Milyen furcsa fénytörés! Vagy esetleg szőke lenne? Á, már jó ideje barna vagyok.
Közelebb hajoltam..
Ősz szálak!
Az én fejemen?
Én még nem lehetek öreg, még gyerekem sincs!
Gyorsan elővettem a szemöldökcsipeszt, ijedtemben kitéptem és a mosdó szélére gyűjtöttem őket.
Nézegettem.
Milyen marha vagyok! Ha ez így megy tovább, és hát ugye várható, hogy így megy, akkor végül majd még kopasz is leszek. Kopasz anyóka.
Édes anyókám, majd így fog hívni.

Barátkozni kezdtünk a tükörben:
Ez a te fejed - ez az én fejem.
Ez a te hajad - ez az én hajam.
Őszülsz öregem - öregszem öregem.

Hozzá lehet szokni.
Nem nagy ügy.