Kiolvastam az Iskola a határon-t, és most csalódott vagyok. Talán pont úgy, mint egy versre számító, de versprózával találkozó olvasó.
A könyv elejét szerettem a legjobban, mert ez a rész sokat ígérő volt: kémnők, szerelmi sokszögek. Itt még azt gondoltam, arról lesz a regényben szó, hogy körbejárjuk a Szeredy nőkkel kapcsolatos konfliktusát, vagy ha ezt nem, akkor legalább azt "megnézhetjük", hogy mitől, miért lett olyan ember, akinek ilyen konfliktusai adónak.
De nem ez történt.
Azt tudjuk meg belőle, hogy kiket kérdezett volna arról a Szeredy, hogy mit is tegyen a szerelmi sokszögével, és még azt is, hogy miért pont őket kérdezte volna meg.
Ezt megértjük és kész. Vége a regénynek.
Szóval, azért csalódtam, mert nem úgy mesél, mint egy író (hogy előre tudom, hogy lesz valami eredménye, lezárása a kezdeti kérdésfelvetésnek, és ez végig motiválhat az olvasásban) hanem úgy mesél, mint egy mesélő, aki elkezd valamiről beszélni, aztán a távolba néz, és elkalandozik, és már egészen másról van szó, és nem zavarja, ha nem ér körbe, vagy nem jut sehová.
Tulajdonképpen szerintem arról szól a regény, ahogy a mesélő, BB összetalálkozik egy régi iskolatársával, akivel élete meghatározó élményeit élte át (amúgy nem is közvetleneül vele, hanem egy közösséggel, amelynek mindkettten tagjai voltak) és a találkozás emlékezést vált ki belőle, és mi ezt a történetet olvashatjuk végig.
Most kontrollként elovasgattam pár elemzést, összefoglalót a regényről, és úgy tűnik teljesen más a véleményem. Mintha egészen más könyvről volna szó...
A könyv elejét szerettem a legjobban, mert ez a rész sokat ígérő volt: kémnők, szerelmi sokszögek. Itt még azt gondoltam, arról lesz a regényben szó, hogy körbejárjuk a Szeredy nőkkel kapcsolatos konfliktusát, vagy ha ezt nem, akkor legalább azt "megnézhetjük", hogy mitől, miért lett olyan ember, akinek ilyen konfliktusai adónak.
De nem ez történt.
Azt tudjuk meg belőle, hogy kiket kérdezett volna arról a Szeredy, hogy mit is tegyen a szerelmi sokszögével, és még azt is, hogy miért pont őket kérdezte volna meg.
Ezt megértjük és kész. Vége a regénynek.
Szóval, azért csalódtam, mert nem úgy mesél, mint egy író (hogy előre tudom, hogy lesz valami eredménye, lezárása a kezdeti kérdésfelvetésnek, és ez végig motiválhat az olvasásban) hanem úgy mesél, mint egy mesélő, aki elkezd valamiről beszélni, aztán a távolba néz, és elkalandozik, és már egészen másról van szó, és nem zavarja, ha nem ér körbe, vagy nem jut sehová.
Tulajdonképpen szerintem arról szól a regény, ahogy a mesélő, BB összetalálkozik egy régi iskolatársával, akivel élete meghatározó élményeit élte át (amúgy nem is közvetleneül vele, hanem egy közösséggel, amelynek mindkettten tagjai voltak) és a találkozás emlékezést vált ki belőle, és mi ezt a történetet olvashatjuk végig.
Most kontrollként elovasgattam pár elemzést, összefoglalót a regényről, és úgy tűnik teljesen más a véleményem. Mintha egészen más könyvről volna szó...
2 megjegyzés:
Van ilyen. Én a fotókkal sűrűn vagyok így, legutoljára pl. láttam egy képsort, mindenki dicsérte, én meg nem mertem ezek után aláírni, hogy szerintem közönségesre,hatásvadászra sikeredett, nem találta el jól a szerző a szimbólumokat. És ilyenkor fel merül bennem, hogy miért él vissza, (követeli ki magának a látszólagos sikert) az alkotó, a lehetőségeivel. És még tovább gondolva; Én is ilyen volnék? Ezért én szeretem az őszinte véleményt, ha zseniális fotósnak tart, vagy ha dicsér :-) :-) És nagyra tartom ha, teljesen őszinte, mert őszinte véleményt a legnehezebb írni. Vagy nem is tudom.
Immonis
Tudom melyik képsorra gondolsz. Én arra gondoltam a képekkel kapcsolatban, hogy amit nem tud uralma alá vonni a szerző, azt inkább megalázza.
Ez lehet általános reakció is férfi-nő viszonylatban, és innen nézve akár lehet művészinek is tekinteni a képsort, merthogy a szerző ezt felismerte, és képesítette.
De a fene tudja, Lehet kisszerű visszavágás is a háttérben.
Megjegyzés küldése