František Skála

Ebben a bejegyzésben Frantisek Skála kiállításáról fogok mesélni nemsokára. (péntek)

Most.(szombat)

Tegnap elmentünk megnézni a Testbeszéd című kiállítását.
Egy szobányi kiállítóteret képzeljetek el, mint a fönti képen, csak még a másik irányba is képzeljetek hozzá ugyanennyit.
Azért érdekelt engem ez a kiállítás, mert szeretem a Skála dolgait, aki szobrász, színész, fotós és még ki tudja mi minden egyszerre, de bármit is csináljon, minden munkájában jelen van valami nagyon eredeti humor, aminek én nem tudok ellenállni.

Úgy mesélem el a kiállítást, ahogyan engem az élmények értek, hátha akkor pont úgy érthetitek meg, ahogy én, és pont olyan jó lesz nektek is, mint nekem:)
Szóval, beléptünk ebbe a szobányi helyiségbe, és rögtön az ajtó mellett egy tévé volt állványra állítva, amiben körbe-körbe ment egy videó, ezért először itt álltunk meg. A videón egy, a kiállítóteremhez nagyon hasonlító környezet volt látható, ahol egyszercsak megjelent két ember: az egyik fehér tornanadrágban és trikóban, a másik piros-fekete tréningruhában, vállán egy törölközővel. Erősen sejtjük, hogy ez egy edző és tanítványa viszony. Akkor a törölközősvállú odaáll a szőnyeg mellé, és szertartásosan bakot tart a tanítványnak, hogy feljuttassa őt erre a "magas"(mint a képen) szőnyegre (ahogy a gyűrűre segíti fel a mester a tanítványt), utána, emberünk ugye áll a szőnyeg közepén, az edző szemben áll vele, és két tornabuzogányt dob felé, szintén szertartásosan. A tanítvány elkapja, majd az edző egy dorombbal a szájában meditatív zenét produkál, amire a tanítvány mindenféle nehéz és vicces egyensúlyozó pozíciókat vesz fel átszellemülten, miközben a buzogyányokkal is köröz, himbál, lóbál, integet. Teljesen olyan, mint valami tájcsi vicc. Nevetünk.
A hosszas egyensúlyozás után a tanítvány kinyúlik, hanyattfekszik kimerülten a szőnyegen.
Akkor az edző felsegíti, majd sípot vesz elő, és most a síp kemény hangjára kell a tanítványnak pozíciókat váltania. Ezek is egyensúlyi helyzetek, de nem úgy átmentesen, mint a dorombos meditatív részben, hanem olyan nyugati edzésminta lehet inkább talán. A tanytvány ugrál egyik lábáról a másikra, a síp hangjának megfelelően váltja a pozíciókat. Ez is vicces volt, mert a síp egyre gyorsabban szólt, és egyre idétlenebb mérlegállások követték egymást.
Aztán egyszer csak vége volt az edzésnek, és a mester kikísérte a tanítványát, mi pedig ott maradtunk az üres edzőzterem látványával, ahol a falakon ugyanezek a képek látszanak, mint itt, a kiállításon.
És akkor elgondolkozik az ember, hogy mit jelent ez az egész?
Vár egy kicsit, akkor látja, hogy újra indul a videó. Tehát abból már többet nem lehet megtudni, akkor hát elkezdi nézi a képeket.
A képeken jelentéktelen, mondhatni üres, téli tájban tornázik buzogányokkal egy fehér gatyás, fehér trikós alak, talán épp az, akit a videón láttunk.
Jobban megnézzük, igen, ő az.
Mindegyik képen más pozíció van. Viccesek tulajdonképpen, mert ez ember belegondol, hogy a hóban, rövidgatyában mérlegállni, az elve olyan abszurd, hogy nevetni kell rajta, de aztán végignézi a képeket, és nem érti, hogy tulajdonképpen miről is van itt szó.
Aztán mégegyszer megnézi az egész helyszínt, és észreveszi, hogy a képek között van felakasztva egy réginek tűnő fabuzogány, és vele szemben egy modern, ami piros és zöld szalagokkal fel is van díszítve.
És akkor megint megnézi az egész termet, megpróbálja összerakni azt, amit látott, és azt gondolja - én azt gondoltam- hogy ez egy szentély. Mint minden edzőterem. Ahol kell a hagyománytisztelet (itt a régi buzogányok) a jelen (a díszes buzogányok) és tisztán, éteri formában bemutatva az elérendő célok, ezek a fehér tájban fényképezett mozdulatsorok a falon.
És aztán arra gondoltam, hogy tulajdonképpen bármilyen edzőterembe mennék be, valószínűleg ugyanezt látnám, az edzések ugyanilyen értelmetlenek volnának és viccesek. Például elképzeltem egy lesiklóbajnokot, aki hosszú perceket rugózik tojásállásban guggolva a parkettán, hogy majdan a pályán acélos izmokkal sikerüljön a lesiklás...

És akkor arra gondol az ember, hogy itt talán arról van szó, hogy a célok, és az arra való felkészülés adja az értelmet bárminek, még az értelmetlen szertartás köré is szentélyt varázsol, ha van elég hit mögötte.
Szóval, én végül arra gondoltam, hogy bárki megválaszthatja magának, hogy miből űz sportot(ezt most nem a kifejezés negatív értelmében értem, hanem arra az elhivatottságra gondolok, amit a komolyan vett sport jelenthet) és ezzel miből épít magának templomot.
És itt most nem arra gondolok a miből-lel, hogy vannak esetleg jó, meg rossz választások, hanem arra gondolok, hogy az a fontos, hogy legyenek. Bármilyenek.
Na, nekem erről szólt ez a kiállítás.