az én magnóm, Ferinek

Én is vágytam rá, mint Feri, mint mindeki más. És én is tudtam, hogy ez presztizskérdés. Gondolom főleg ezért, de mindenképpen szükségem volt egy sétálós magnóra. Tudjátok, kétkazettás, hosszú füles, vállon vihető, kéthangszórós dolog. Ilyet szerettem volna. Egy kisváros lakótelepen laktunk, nem voltunk se szegények, se gazdagok, úgy éltünk, mint a szomszédaink: papa, mama, lakás, LADA, és két gyerek, akik magnóra vágynak.
A városunkban egy szénbánya működik, ami vonzotta akkoriban a lengyel vendégmunkásokat. Jó sokan éltek ott, volt egy külön lakókörzetük is. A barátnőm anyukája lengyel származású, így tolmácsként dolgozott, és a családjuknak volt sok lengyel barátja, akik eljártak a mi házunkba, hozzájuk. A lengyelek ilyen kereskedő népség, folyton üzleteltek valamivel, hol törölköző, hol ágynemű, hol más egyéb.
Egyszer anyuék is lementek vendégségbe a Móniékhoz, ahol éppen ilyen kereskedős lengyel vendégek voltak, akiknek éppen volt magnójuk is eladó.
Azt mondták anyuék, menjünk le és válasszunk egyet. (Kettő volt.)
De ezek egykazettás, négyzet alakú noném magnók voltak. Már akkor sem mertem megmondani a véleményem, mert féltem, hogy megbántok vele mást, úgyhogy nem a szívem szerint, de válaszottam egyet a kettő közül.
Azután annyira szégyeltem azt, hogy nem mertem megmondani, hogy én nem ilyet akarok, és azt is, hogy mégis válaszottam, ezzel költöttem a szüleim pénzét, hogy én erre a magnóra többet ránézni sem bírtam. Az ágy mögött tartottam. Onnan szólt a Neoton, a Pokolgép, vagy mikor mi.