Mivel mi itt idegenek vagyunk, időnként kell járnunk a helyi idegenrendészetre. Általában megalázó hivatalok ezek, mindig sok ember vár órákat, itt-ott lépcsőkön, épületek előtt állva-ülve.
Itt Prágában már vagy háromszor (ha nem négyszer) költözött át a hivatal. (ezt azért tartom számon, mert már többször volt olyan eset, hogy elmentünk a megszokott helyre, ahol az ajtóra ki volt írva, hogy most inkább máshol tartanak ügyfélfogadást) Legutóbb egy újépítésű belvárosi lakópark egyik szárnyában kapott helyet.
Most szép, viszont ugyanolyan lassú az ügyintézés, a belső parkra néző ablakból meg lehet lesni miképpen laknak az ottlakók, ők meg megleshetik az idegeneket, miképpen várnak a barnák a sárgák és az egyéb érthetetlenül beszélők. Mondtam is, hogy én ugyan nem laknék itt, nem tetszene, hogy a gyerekeim az ilyen ki tudja miféle idegenek unott vagy kíváncsi szeme láttára nőjenek fel, és reggelizni, ebédelni, vacsorázni sem akarnék ilyen kilátással -mondtam, miközben néztem ki idegenként az idegenek ablakából. (Ez az empátia lényege, kívülről, megértően tudok utálkozni a fajtámon.)
Most olyan sorszámot húztunk a csak csehül feliratozott autómatából, hogy 38 fő várakozót jelzett ki előttünk. Egy ügyfél intézése eltartott 20 percig is időnként. Közben volt lehetőség a legújabb idegenek típusára fogadni, vagy barkóbázni más ügyekben, vagy terveket szövögetni arra vonatkozólag, hogy milyen is volna, ha túristaként más országok idegenresndészetét járnánk végig, és aztán vendégeket hívnánk, és így mesélnénk: Nézzétek, ez Párizs, egészen más világ. Itt, bőven volt ülőhely és, bár szintén lassan ment az ügyintézés, fantasztikus volt a kilátás. Ez pedig Berlin, látjátok? Itt hihetetlenül flottul ment minden, csak az a hidegség, sehol egy kép a falakon, vagy egy mosoly!
És hát Prága, itt senki nem ért semmit, és minden kurvalassan megy. De újabban vannak székek !
Szóval hosszan várakoztunk, tényleg kötöttünk fogadásokat, hogy az új belépők honnan jöhettek. Az oroszokat könnyű megismerni, az ázsiaiakat és a négereket is, viszont volt egy bajszos apáca, vele kapcsolatban nem jutottunk dűlőre.
Aztán barkóbázni kezdtünk, tárgy volt a feladvány. Már egészen addig eljutottam, hogy közép Angliában, a létezés és a fikció határán lebegő tárgyól van szó, ami tenyérben elfér, és bár szilárd, végülis összenyomható, aztán kiderült, hogy a 17. századból való dologról van szó, és én máris gyanút fogtam, hogy akkor ennek az ipari forradalomhoz lesz köze és egész biztosan valami találmányhoz kapcsolható dologról lesz szó, mint például Newton almája, amit én sosem fogok kitalálni. Erre kiderült, hogy pont Newton almájáról van szó, ennek annyira megörültünk, hogy véletlenül kitaláltam, hogy csak átvettük az igazolványunkat amikor sorrakerültünk, és csak később derült ki, hogy a Pamela Andersonos tetoválású ügyintéző nő a lakcímünkben az 1705-öt 1075-nek másolta.
Ezért hát majd újra vissza kell mennünk barkóbázni egy jót.
Itt Prágában már vagy háromszor (ha nem négyszer) költözött át a hivatal. (ezt azért tartom számon, mert már többször volt olyan eset, hogy elmentünk a megszokott helyre, ahol az ajtóra ki volt írva, hogy most inkább máshol tartanak ügyfélfogadást) Legutóbb egy újépítésű belvárosi lakópark egyik szárnyában kapott helyet.
Most szép, viszont ugyanolyan lassú az ügyintézés, a belső parkra néző ablakból meg lehet lesni miképpen laknak az ottlakók, ők meg megleshetik az idegeneket, miképpen várnak a barnák a sárgák és az egyéb érthetetlenül beszélők. Mondtam is, hogy én ugyan nem laknék itt, nem tetszene, hogy a gyerekeim az ilyen ki tudja miféle idegenek unott vagy kíváncsi szeme láttára nőjenek fel, és reggelizni, ebédelni, vacsorázni sem akarnék ilyen kilátással -mondtam, miközben néztem ki idegenként az idegenek ablakából. (Ez az empátia lényege, kívülről, megértően tudok utálkozni a fajtámon.)
Most olyan sorszámot húztunk a csak csehül feliratozott autómatából, hogy 38 fő várakozót jelzett ki előttünk. Egy ügyfél intézése eltartott 20 percig is időnként. Közben volt lehetőség a legújabb idegenek típusára fogadni, vagy barkóbázni más ügyekben, vagy terveket szövögetni arra vonatkozólag, hogy milyen is volna, ha túristaként más országok idegenresndészetét járnánk végig, és aztán vendégeket hívnánk, és így mesélnénk: Nézzétek, ez Párizs, egészen más világ. Itt, bőven volt ülőhely és, bár szintén lassan ment az ügyintézés, fantasztikus volt a kilátás. Ez pedig Berlin, látjátok? Itt hihetetlenül flottul ment minden, csak az a hidegség, sehol egy kép a falakon, vagy egy mosoly!
És hát Prága, itt senki nem ért semmit, és minden kurvalassan megy. De újabban vannak székek !
Szóval hosszan várakoztunk, tényleg kötöttünk fogadásokat, hogy az új belépők honnan jöhettek. Az oroszokat könnyű megismerni, az ázsiaiakat és a négereket is, viszont volt egy bajszos apáca, vele kapcsolatban nem jutottunk dűlőre.
Aztán barkóbázni kezdtünk, tárgy volt a feladvány. Már egészen addig eljutottam, hogy közép Angliában, a létezés és a fikció határán lebegő tárgyól van szó, ami tenyérben elfér, és bár szilárd, végülis összenyomható, aztán kiderült, hogy a 17. századból való dologról van szó, és én máris gyanút fogtam, hogy akkor ennek az ipari forradalomhoz lesz köze és egész biztosan valami találmányhoz kapcsolható dologról lesz szó, mint például Newton almája, amit én sosem fogok kitalálni. Erre kiderült, hogy pont Newton almájáról van szó, ennek annyira megörültünk, hogy véletlenül kitaláltam, hogy csak átvettük az igazolványunkat amikor sorrakerültünk, és csak később derült ki, hogy a Pamela Andersonos tetoválású ügyintéző nő a lakcímünkben az 1705-öt 1075-nek másolta.
Ezért hát majd újra vissza kell mennünk barkóbázni egy jót.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése