A műveletlenség felszabadít.
Nagyjából erre a megállapításra jutottam tegnap ÉS olvasás közben.
Az történt ugyanis, hogy olvastam egy cikket egy negyven éve magyarul meg nem szólaló, jelenleg Izraelben élő emberről, akinek a háború alatti viszontagságairól szólt az írás. Terezínbe, egy zsidó gyűjtőtáborba került, ahol a színházi tapasztalatai mentették meg az életét.
A Bundibár című operáról volt szó, ezt az előadást próbáltatták vég nélkül a tábori gyerekszínészekkel. Érdekelt a cikk, én is jártam Terezínben, szerencsére csak túristaként, de érintve éreztem magam a cikk által. Mégis, hiába volt minden empátiám, mert amikor elolvastam a Bundibár szót, képtelen voltam tovább a cikkre koncentrálni.
Bundibár, olvastam, és a "mi lehet ez" tudatlanságomból fakadó belső kérdésemre feleletként rögtön szőrgyűrűs bejáraton túli bolyhosbelsős szórakozóhely képe villant fel, és innentől kezdve azon gondolkoztam, hogy egy ilyen típusú enteriőr vajon miképpen kivitelezhető, illetve volna-e vásárlóközönsége.
Most pedig vezeklésképp kikeresem a neten a Bundibár valódi jelentését.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése