A kiállításon látható képek nem váltottak ki belőlem érzelmeket. Ezzel a kijelentéssel okafogyottá is válhatna a beszámoló, ha nem jut eszembe közben a
Fotoposton korábban megjelent
Üres hőbörgés... című cikk, és az alatta elindult beszélgetés.
A drezdai kiállításon háromféle megközelítésben láthatjuk a képi ideákhoz fűződő viszonyok vizsgálatát:
1. LS (landscape) sorozatjelzéssel romantikus tájképeken keresztül,
2. S (Stadt) jelzéssel városképeken keresztül,
3. I (Interiors) jelzéssel beltéri kompozíciókon keresztül.
Az LS csoportban a kiállításhoz mellékelt leírás szerint
Nicolas Poussin és Claude Lorrain romantikus tájképeit próbálta valós helyszínek felhasználásával rekonstruálni. Rengeteg képet készített, és ezekből számítógépes manipulációval állította össze a festményekre és a valóságra egyaránt hasonlító, de egyikkel sem azonos képsorozatát. Létrejött a romantikus idea új illúziója.Kellemesek a képek, viszont kellemetlen a gondolat, hogy ideák illúziójában gyönyörködjön a néző. Mintha a giccs határterületére tévedtünk volna.
A következő, S-sel (Stadt) jelölt sorozatában a tájképek romantikusságát 1960-as, 70-es évekbeli építészeti fotók imitációja váltja fel. Itt is a kornak, és a témához kapcsolódó ábrázolási szokásoknak megfelelő beállításokkal, kompozíciókkal dolgozik. Az elkészült képeken a tájképes megoldáshoz hasonlóan, a valóságban is létező képelemek láthatók, a valóságban nem létező összeállításban.
Az illúzió tökéletes: monumentális méretben installált fekete-fehér képeken, precízen szerkesztett karakteres épületformák dominálnak. A nézőben fel sem merül, hogy ezek nem valós épületfotók. Árad a képekből egyfajta sivárság, de nem éreztem apokaliptikus víziónak a látványt, mert nagyon erős a formák esztétikája, így számomra ez volt a hangsúlyosabb hatás, nem az elhagyatottság, vagy a néptelenség.
S #32
A legfrissebb, I (Interior) jelű sorozatában a termékfotók világát idézi. Itt színes és céltalan tárgykomopozíciókat láthatunk precízen világított terekben. Ezek is manipulált képek, a képelemek mesterségesen, utólag kerültek egymás mellé. Az installálást lightboxokkal oldotta meg, ezzel is fokozva talán a kültéri reklámképek hangulatvilágát. A kompozíciókon persze semmilyen konkrét megvásárolandó tárgy, vagy reklámszöveg nem tűnik fel, csak a vasárlása buzdító fotókról ismert sterilitás idézete tökéletes.
Az, hogy az egész kiállításon talán leginkább a tartalom nélküli formával való játékról van szó, az a "reklámképes" sorozat alapján mertül fel bennem.
I #1
Összefoglalva:
A képek, mint az elején is említettem, érzelmi hatást nem váltottak ki belőlem, a tárlatot rekord idő alatt végigsétáltam. Mégis azt kell mondjam, izgalmas dologról van itt szó, mert azt a felismerést kényszerítette ki belőlem, hogy a vizuális észlelésünk jó része feltételes reflex alapú. Lényegében olyanok vagyunk, mint a Pavlov kutyája, ha feltűnnek bizonyos bevett leképezési szabályok, a megszokott ingerek mögött kontroll nélkül a megszokott tartalmakat sejtjük. Én úgy tekintem Gütschow képeit, mint demonstrációt a formák üressége ellen, üres formák felmutatásával, és mint ilyen, tetszik.
Egyrészt azért jutott eszembe erről a korábbi fotopostos írás, mert talán a digitálissal szembeni berzenkedés is valami ilyesmi reflex következménye, másrészt pedig Gütschow képeit jó példának találom a digitális manipuláció művészi kifejezőeszközként való felhasználására.
Végül pedig még Magritte híres képe is eszembe jutott: