Nem sok kedvem volt a társasághoz. Ritkán látott rokonok és rokonok ismerősei, nagydarab emberek, férfiak. Nem ismerem őket, nem szimpatikusak.
A vendégség az mindig valami evés, ígyhát leülünk enni.
Belefeledkezem az ízekbe, és egyszercsak felfedezek a velem szemben ülő tányérján egy kívánatos falatot, amit gondolkozás nélkül felszúrok a villámra, és bekapok. Akkor térek észre, hogy most nem a férjem ül a szemközti oldalon. Az idegen dühösen néz, én mosolyogni próbálok, és azt mondom: vicceltem! De ezt most érezhetően nem találja elfogadható indoknak egyikünk sem.
Eszünk tovább.
Egyszer csak megjelenik egy idegen villa a tányéromon, felszúr egy falatot, egy hozzá tartozó visszataszító száj pedig bekapja. Szemétség! És ez az alak milyen szemtelenül vigyorog!
Nem baj, megérdemeltem, nem is szólok semmit, hanem inkább átrendezem a tányérom tartalmát, magamfelé húzom a húsfalatokat, (amiből ez az alak ellopott egyet) és a tányér tetejére tolom a közömbös tányérdíszítő salátákat. Részben önvédelemből, részben egyértelmű célzásként is.
Eszünk tovább.
Már alig van hús, csak 2-3 falat a tányéromon, és én már el is felejtettem az egészet, de megint jön a villa, az idegen villa, és felszúr egy kisebb falatot.
Nem, ezt mostmár nem engedem meg, nem engedem meg, hogy bekapja, villámgyorsan lekotrom a villámmal a villájáról, a falat az asztalra esik.
Gyilkos indulatokkal nézünk egymásra.
Te többet hozzám ne merj szólni! -sziszegi a foga között.
Jól van, nem is terveztem máshogy- gondolom, de nem mondok semmit.
Érzem, hogy utál, hogy gyűlöl. Ez furcsa érzés. Végülis én is utálom, de az akkor is más.
Mindegy, valahogy majdcsak túlesünk ezen az egészen.
Evés után közös kirándulás a program.
Nem akarok elmenni, nem érdekel az egész. Ezért a fürdőszobában húzom az időt, ezzel csökkentve a közös programra jutót is. Ha múlatom magányosan, kevesebb marad a közösre, világos. Jó taktika.
Elkészülök.
Már órák óta várnak rám, de én még az ajtóból is visszaszaladok helyére tenni egy kenyeret a polcon, tudjátok, hogy ki ne száradjon. Kár lenne érte.
Elnézést kérően mosolygok.
Mostmár mindenki köcsögnek tart, látom. Nem is akarják, hogy velük menjek. Dehát én sem akarok menni. Akkor meg minek ez az egész?
Hjaj, nehéz dolog rokonságban lenni.
Elindulunk, nem érdekel különösebben, hogy hová.
Egyszer csak megáll az autó, kiszállunk, kiegyenesítjük magunk, és átszállunk egy hídra. Igen, egy hídra. Amúgy én sem láttam még ilyet, de ez valami fantasztikus dolog! Csak ülsz rajta, és átutazol tengerek, és városok felett. Olyan, mintha egy futószalagon állnál/ülnél.
Milyen hülye vagyok, hogy nem akartam jönni! Mostmár egészen fellelkesültem. Átutazunk egy színház díszletraktárán és végül egy hatalmas kikötő felett ível át a hidunk.
Kellemes a levegő és gyönyörű a kilátás. Óriási, színes hajók, égbenövő házak és a tenger.
Megkérdezem, hogy hol vagyunk. Mondanak valami P betűs nevet, amit én még sosem hallottam, ezért rákérdezek mégegyszer. Megint mondják, megint nem értem, nem hallottam ilyen nevű városról. Elővesznek erre egy térképet, és rámutatnak, hogy ez Olaszország észak-keleti részén található.
Nahát! Csodálkozom. Egyrészt azért, mert továbbra is úgy érzem, hogy sosem hallottam róla, és köztünk szólva, sokkal inkább amerikai tájnak tűnt, másrészt pedig a fene sem gondolta, hogy egy kis ebéd utáni családi kirándulással ilyen messzire tervezünk menni.
De mostmár nem bánom. Örülök, hogy én is itt vagyok. Ez a levegő egyszerűen príma! Hmmm, kilégzés, belégzés. Valami bocsánatkérő alázatfélét érzek a társaságom iránt, de nem biztos, hogy sikerül is ezt kimutatnom. Nem baj.
Megérkezünk a híddal egy fehérre meszelt kőplaccra. Tűz ránk és mindenre a nap, vakító a fény. Ül már itt pár ember, valamit néznek.
A kőplacc tulajdonképpen egy kőfal, és a mögötte lévő katlanban mutatványos csoport tart előadást. Ezt nézik.
Én is nézem.
Két, aszott cigányasszony táncol, teljesen egyforma, kopott zsákvászon ruhában. Teljesen egyformák, még a hajviseletük, és még az arcuk is. Ezek ikrek!
Milyen érdekes, ilyet még nem láttam!
Olyanok, mint a szinkronúszok, mindent egyszerre csinálnak. Egyszer csak elővesznek egy-egy hosszúszipkás cigarettát, rágyújtanak, kettőt hármat kecsesen beleszívnak, majd felhúzzák a szoknyájuk és mivel nincsen rajtuk bugyi, mindjárt aszott alfelükbe helyezik a szipkát, és szippantanak belőle így is.
Hát ez visszataszító, hogyan jut eszükbe ilyesmi!? Felháborító, még fényes délután van! Mi közöm nekem ehhez? Megvetően elfordulok.
Valahogy véget ér a produkció, a két nő kézenfogva elvonul a katlanból észak felé, a völgybe. Eltűnnek a fák között.
Utánuk egy árnyjáték csoport következik, ők egy madárraj vonulását táncolják el, és a földön az árnyékok tényleg egészen hasonlóak. Hangosan és látványosan megtapsolom őket, majd boldogan vigyorogva nézek körül.
A társaságom szemében valami lenéző megvetés.
Mi bajuk van ezeknek?
