Úgy kezdődött, hogy egy kísérleti művésziskola hempergőjében hasaltam. A hempergő egy párnákkal, szivacsokkal bélelt helyiség, ahol kényelmesen lehet a plafont bámulni, és várni az ihlet érkezését.

Én éppen itt várakoztam, de a plafon helyett az aranyszínű, felhúzós karórámra terelődött a figyelmem, mert a felhúzója egy gyapjúpárna szálába gabalyodott. Tekergettem a felhúzót, próbáltam az órát kiszabadítani, de sokáig nem boldogultam. Végül a tekergetéstől az óra felhúzója kiugrott a helyéről, további három miniatűr alkatrész: két apró tű és egy hajszálvékony aranyrugó kíséretében.

Olyan aprók voltak ezek, hogy hiába próbáltam, nem tudtam őket az ujjam hegyével felcsippenteni. Attól tartottam, hogy ha sokat gyömöszölöm, akkor végül belefúródnak a párnák szövetébe, és örökre eltűnnek a szemem elől.

Az jutott eszembe, hogy nedves anyaggal kell próbálkoznom, mert hirtelen biztos voltam abban, hogy ahhoz hozzá fognak tapadni, így könnyűszerrel begyűjthetem őket. Nem akartam elmozdulni a helyemről, nehogy elveszítsem a helyszínt a párnakupacban, ezért nem maradt más hátra, mint kinyújtani a nyelvemet, és megpróbálni megérinteni az alkatrészeket.

Tele lett szösszel a szám, a felhúzó, a két kis tű is megvolt már, éppen a rugóért nyújtottam a nyelvem, amikor arra ébredtem, hogy végtelenül fáradt vagyok.