Csak gyalog megközelíthető, sok kilométernyi homokdűnés part. Hatalmas szabadstrand, viszonylag kevés ember, amúgy semmilyen utasellátó, se vécé. Nagyon lágy a homok, minden lépés bokáig süppeszt. Fárasztó így menni, de ellenállhatatlan a vágy: elérni a vízhez. Mit vízhez, óceánhoz!
A parton rengeteg kagyló. Rohanva kell megközelíteni, hogy adott idő alatt minél nagyobb terület legyen átpásztázható - legalábbis utólag valami ilyesmivel kell magyarázni azt a furcsa mohóságot, ami rohanásra késztet. Teleszedni a markokat mindennel, ami először az útba akad, sajnálni, hogy se zseb, se szatyor nincs kéznél, aztán már csak a nagyobbakra és szebbekre vadászni, és sajnálni, hogy nem közvetlenül dagály után vagyunk, és neheztelni az összes jelenlévőre, aki már régebb óta ott van, és nyilván kiválogatta a javát. Enyhe keserűség. Nem érdemes tovább menni, máshol is jártak már. Kényelmetlen a kétmarok kagyló, fárasztó a süppedős homok. A marokban lévők között válogatva lassan mind egyformának és jelentésnélkülinek tűnik. Végül egy pár darabot azért hazahozni, elajándékozni, de most arra gondolni:
Mennyire más volna a világ, hogyha van egy szatyor a zsebemben!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése