Tegnap és tegnapelőtt nem volt net, mert a UPC éppen gyorsítani tervezte a hálózatot, de valamiért nem sikerült. Na, így esett, hogy jó alaposan kitakarítottam itthon olyan helyeken is, ahol amúgy nem szoktam. Ezért történt, hogy kezembe került egy húsvéti tojás, amire én írókáztam tulipánt a Szívemnek, ő pedig eltette egy étkezési tojástartóba a kredenc sarkába, emlékül. Most ezt a tojást is megtöröltem, és ahogy visszatettem, kicsit nekikoccant a falnak, és felrobbant. Felrobbant, igen, mert talán nem jól főztem meg a tojást, és egy kicsit elkezdett zápulni ott belül. Most viszont ez a zápság kiszabadult. Tudtam én, hogy ez mivel fog járni, az első sokkot leküzdve rögtön zsacskóba is tettem, összekötöztem, és kitettem az előszobába. Aztán éreztem, hogy ezt a szagot nem állítja meg a csomó, úgyhogy kénytelen voltam levinni. A biztonság kedvéért betettem egy cipősdobozba is, és beálltam a lift elé. Megjött a lift, de nem mertem beszállni, mert arra gondoltam, hogy senki nem hinné el nekem, hogy nem én púztam tele a liftet, ha esetleg pont utánam jön, úgyhogy inkább gyalog indultam le.
Az elsőn már hangokat hallottam a földszint felől, egy női hang telefonált. Ahogy leértem, láttam, hogy egy férfi fekszik a földön, mellette egy férfi és egy nő guggol, a nő telefonál.
Úristen, mi történhetett, és én most mit tehetnék így, záptojással a kezemben? Ezen gondolkoztam, aztán köszöntem, és kivittem a tojásomat, közben hallottam, hogy a nő a mentősökkel beszél, és mondja, hogy 30 körüli férfi, nem lélegzik, külsérelmi nyomok nincsenek, stb.
Kidobtam a tojást, és közben eszembe jutott, hogy tüskés haja volt a férfinek, és bőrkabátban volt, ahogy a férjem is jár, és hirtelen majd meghaltam a félelemtől, hogy talán éppen ő fekszik ott, úgyhogy gyorsan visszamentem, addigra már megfordították, és láttam az arcát, szerencsére nem a Szívem volt, de erről az arcról megint eszembe jutott egy csomó dolog, mert olyan békésnek látszott, mint aki alszik, és nemcsak hogy alszik, hanem mintha szépet álmodna. Nem mosolygott, nem arról van szó, hanem valami lelkibéke-féle, én annak véltem, és erről eszembe jutott a Witkin nevú fotós, aki mielőtt öngyilkos lett, előszeretettel fényképezett hullákat, mert szerinte a halál szentté varázsolja az arcokat, vagy valami ilyesmi, és arra gondoltam, hogy tényleg, és ez a fiú biztosan meghalt szegény.
És akkor elkezdtem kombinálni, hogy egy ilyen fiatal mitől halhat meg a lift előtt, és arra gondoltam, hogy talán a szeretőjétől jött, ahol talán bevett valamit, aztán, hogy talán sima szívroham, mindenestre találgatni kezdtem, és mikor felértem, kinyitottam az ablakot, és falusi módra vártam a mentőt, és próbáltam elképzelni, hogy mi torténhet most. Hogy biztosan van családja, hozzátartozói, barátai, biztosan ment valahová (nyilván) és hirtelen nagyon sajnáltam mindenkit, akinek köze lehetett hozzá.
Aztán vártam, vártam, és megérkezett a rohammentő, a nő pedig, akit láttam lent, már a lépcsőházajtóban várta őket, bementek, és láttam, hogy van náluk valami nehéz, gondlotam rögtön, hogy ilyen újjáéelsztő készülék lesz az. Még be sem értek, de az egyik rögtön vissza is fordult, vitte a nehéz készüléket az autóhoz.
Gondoltam, szegény, akkor hát nincs már semmi remény!
Aztán kijött a másik mentős is, majd kisvártatva a korábban padlón fekvő férfi a fehér bőrcipőjében, mobiltelefonnal a kezében.
Ígyhát becsuktam az ablakot.
Az elsőn már hangokat hallottam a földszint felől, egy női hang telefonált. Ahogy leértem, láttam, hogy egy férfi fekszik a földön, mellette egy férfi és egy nő guggol, a nő telefonál.
Úristen, mi történhetett, és én most mit tehetnék így, záptojással a kezemben? Ezen gondolkoztam, aztán köszöntem, és kivittem a tojásomat, közben hallottam, hogy a nő a mentősökkel beszél, és mondja, hogy 30 körüli férfi, nem lélegzik, külsérelmi nyomok nincsenek, stb.
Kidobtam a tojást, és közben eszembe jutott, hogy tüskés haja volt a férfinek, és bőrkabátban volt, ahogy a férjem is jár, és hirtelen majd meghaltam a félelemtől, hogy talán éppen ő fekszik ott, úgyhogy gyorsan visszamentem, addigra már megfordították, és láttam az arcát, szerencsére nem a Szívem volt, de erről az arcról megint eszembe jutott egy csomó dolog, mert olyan békésnek látszott, mint aki alszik, és nemcsak hogy alszik, hanem mintha szépet álmodna. Nem mosolygott, nem arról van szó, hanem valami lelkibéke-féle, én annak véltem, és erről eszembe jutott a Witkin nevú fotós, aki mielőtt öngyilkos lett, előszeretettel fényképezett hullákat, mert szerinte a halál szentté varázsolja az arcokat, vagy valami ilyesmi, és arra gondoltam, hogy tényleg, és ez a fiú biztosan meghalt szegény.
És akkor elkezdtem kombinálni, hogy egy ilyen fiatal mitől halhat meg a lift előtt, és arra gondoltam, hogy talán a szeretőjétől jött, ahol talán bevett valamit, aztán, hogy talán sima szívroham, mindenestre találgatni kezdtem, és mikor felértem, kinyitottam az ablakot, és falusi módra vártam a mentőt, és próbáltam elképzelni, hogy mi torténhet most. Hogy biztosan van családja, hozzátartozói, barátai, biztosan ment valahová (nyilván) és hirtelen nagyon sajnáltam mindenkit, akinek köze lehetett hozzá.
Aztán vártam, vártam, és megérkezett a rohammentő, a nő pedig, akit láttam lent, már a lépcsőházajtóban várta őket, bementek, és láttam, hogy van náluk valami nehéz, gondlotam rögtön, hogy ilyen újjáéelsztő készülék lesz az. Még be sem értek, de az egyik rögtön vissza is fordult, vitte a nehéz készüléket az autóhoz.
Gondoltam, szegény, akkor hát nincs már semmi remény!
Aztán kijött a másik mentős is, majd kisvártatva a korábban padlón fekvő férfi a fehér bőrcipőjében, mobiltelefonnal a kezében.
Ígyhát becsuktam az ablakot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése