parám

Én nagyon szorongósan félős vagyok. És mindig meglepődök, hogy még annál is jobban, mint eddig gondoltam, és ilyenkor ezen jól el is szórakozom, mert úgy tűnik egyre egyszerűbb dolgok hoznak felkészülési kényszerhelyzetbe.
Például, említettem ezt a hazautazást.
Nem csak itt, máshol is.
Erre említették nekem, hogy ha hazemegyek, szerepelnem kéne egy filmben.
Mondom rögtön, hogy én ehhez nem értek, tehetségem sincsen.
Mondják nem baj, csak át kell sétálni a színen.
Jó, mondom, és talán gondolom is.
Tegnap viszont azon kaptam magam, hogy ezt az átmenést tervezem. Miképp fogok átmenni a kamera előtt, hogy az jó legyen.
Mert felidéztem számos esetet, amikor nyilvánvalóan nem jól mentek át emberek, és rádöbbentem, hogy tulajdonképpen milyen nehéz is ez a menés dolog, hogy természetes és spontánnak tűnő is legyen egyben, és semmiképpen ne látsszon, hogy felkérésre történik az egész.

Arra jutottam, hogy én majd szólok, hogy messzebbről jönnék, távolabbról indulnék, hogy addigra belemelegedhessek a járásba, elfeledkezhessek az egészről, mire a kamera látószögébe érek.
Nekem a jól járáshoz távolság kell. - magyaráznám nekik, ők pedig néznének valahogy.
Vajon milyen messzire kéne elmennem?