feltöltődés

Ebben a bejegyzésben hamarosan arról lesz szó, hogy miképpen zajlott a rokonismerkedés, melynek során felváltva élményeket és sajtos-gulyásos zsömlefalatokat cseréltünk, végül pedig mindannyian alaposan feltöltődve váltunk el egymástól.

Az Ökörben kezdődött az egész.
Miután tisztáztuk, hogy melyik asztalnál van aznap rokonfelvétel, leültem. A fiúk akkor már javában benne voltak a barna csík húzásában, én a család vonalkódját egy világos vonással egészítettem ki.
Utána egy kis Málta, egy kis sajt, majd újabb három vonás. Ekkor tovább már nem bírt várni, Tom Waits következett, akivel kapcsolatban a lelkendezések után ismertettem liberális, ámde őszinte álláspontomat, miszerint lehetséges, hogy a Tom Waits jó, de hogy nem nagyon lehet elviselni, az biztos. (és most, ezt bizonyítandó, keresni próbáltam ide idegesítő számokat tőle, de beismerem, hogy vagy tizet meghallgattam, de egyiket sem találtam elég idegesítőnek)
Nem nagyon értették, hogy hogyan mondhatok ilyet. Szerintem ha előtte nem tisztázzuk a rokoni szálakat, akkor biztosan el is ültettek volna másik asztalhoz, de így csak a görögországi tömegközlekedés izgalmas témájára váltottunk, amivel kapcsolatban megállapítást nyert, hogy talán olcsó és praktikus, de egy bizonyos kor fölött már nem szívesen várakozik az ember bizonytalan félórákat a tűző napon.
Na, én így vagyok a Tom Waitsszel!- jegyeztem meg, ezzel próbálva megvilágítani álláspontom lényegét, és úgy tűnt, hogy így már érhetőbb lett, mert egy kis nevetést sikerült kicsikarni.

Innen az Akasztott kávé nevű helyre mentünk, ahol újabb három sörrel tágítottuk tovább a megbeszélhető témák körét, így jött szóba kedvenc Esterházym, a szerintem komplett és komplex művészetével, ahol szerintem a keményfedél színe és a szöveg szedésmódja is a mű aktív része, és hogy emiatt EP nem is egyszerűen író, hanem művész, aki szövegtartalmű műalkotásokat hoz létre. Ezt nem sikerült mind elmondanom, de ide akartam kilyukadni, csak folyton közbejött valaki más is, akiket ismernem illett volna, és akiket én próbáltam is megjegyezni, de sörfelhajtóerők erősebben működtek bennem. (ti. minden sörbe mártott test, az eszéből annyit veszt, amennyi az általa beszorított sör súlya, vagy valami ilyesmi)
(Utólag kérnék is egy listát az ismernivalókról, köszi.)
Eztán a Víziló következett, amiről hiába állítottam, hogy egy szimpla kocsma az is, muszáj volt bemenni, ígyhát ott is ittunk legalább három sört, és elgyönyörködtünk egy tizenévesforma fiún, aki a saját méreteit meghazudtoló méretű hússzeletet aprított akkurátusan a tányérján, és kis mustártócsába forgatás után, maradéktalanul mind eltűntette szájában. Aztán észrevették ők is a nagymellű pincérnőt, mivel eddig háttal ültek neki. Onnantól pedig nekem. (jó-jó, ez nem így volt)
Innen a Tigrist vettük célba, ahova sétálva tettük meg az utat, ami nem is volt baj, mert szürreális élményben volt részünk két, hatalamas, piros nyúl és egy misztikusan működő mozgássérült vécé formájában. Itt hangzott el az a megfejtés, hogy a mozgássérült vécéken pszichés okból van zár, hogy bent az alany megzavarhatatlan biztonságban érezhesse magát, de valójában ezt kintről bármikor ki lehet nyitni tekintettel arra az esetre, ha olyan fordulatot venne a bent zajló cselekmény, ami feltétlen külső beavakozást igényelne. Látod, mondta egyikünk, miközben a másikra sorozatosan rányitottuk az ajtót, és közben felváltva mondogattuk, neki: Zárja már magára, ha olyan dolga van bent! és egymásnak pedig csodálkozva: Nézdmár, itt tényleg csak pszichés zár van!
Aztán innen kikeveredtünk valahogy, és a Légiósok hídján átsétálva, mostmár tényleg a Tigris felé vettük az irányt.
Itt már olyan hat óra felé járt az idő, és olyan asztalhoz sikerült csak leülnünk, ami héttől foglalt volt, úgyhogy ebbe a sovány órácskába próbáltunk belepréselni minél tobb fogyasztást, úgyhogy mindjárt sört, gulyást és nem is tudom, talán valami sajtot rendeltünk, amiből én szaftos falatokat kaptam, mert az igazi vacsorámmal meg akartam várni Zsoltit, akivel ugye mindig egyeztetni szoktuk, hogy ki, mit eszik, szóval Zsoltit, aki alig várta, hogy munkája végeztével fényeskedvű társaságunkhoz csatlakozhasson.
Aztán megérkezett, és pont itt, nálam egy kisebb (esetleg nagyobb) filmszakadás következett, mert nem emlékszem pontosan, mi hogyan történt, de rémlik, hogy egy gyors hadművelet keretében (most! siessünk! mások meglátják, odaülnek! gyerünk!) elfoglaltunk egy nyolcig szabad asztal három üres székét, és, meglepő fordulat, ittunk ott is egy sört. Gondolom, mert erre már nem nagyon emlékszem.
Volt még egy kis Medve, utána Deminka látogatás, de itt én már csak a széken jelenlétem megőrzésére koncetráltam.
Részemről rekorddal zárult az este, hat sört még sosem ittam, pláne nem vadiúj rokonnal.
Szép volt, fiúk!

(Frantisek Dostal képeit használtam illusztrációnak)