Kiolvastam A hamvaskék sárkányt, ami Vonnegut megélthetési-novellagyűjteménye*, erről
fogok majd mesélni nemsokára.
* ez nem negatív jelző
Onnan kezdeném, hogy én sokáig csak okos és fontoskodó emberek elbeszélései alapján ismertem Vonnegutot, mint afféle intellektuális-sznob ismernivalót. Ezért hát, mint ilyet, nem voltam hajlandó megimserkedni vele. (én általában így tolok ki a világgal)
Ezzel az elhatározással éldegéltem egészen tavalyig, amikoris eljutottam Drezdába. Tudtam róla, hogy a II. világháborúban porig bombázták, és aztán persze így-úgy újjáépítették, de látni, az egészen más volt.
Szerintem az épületek is műlakotások, csak egy eredeti létezhet belőlük. Hiába csinálnak pontosan ugyanolyat, az már sehogyan sem lehet az. Ugyanolyat építeni pedig szerintem csalás, sőt, egyenesen hazugság.
Ezért hát, úgy készültem odamenet, hogy ez egy díszletváros lesz, és helytelenítettem magamban, hogy nem új alapokról kezdték el a város újjáépítését, hanem visszaépíteni próbáltak híres, de elpusztult épületeket.
Aztán mégis, furcsa érzés járni a várost, amiről vannak ezek a fenti prekoncepcióid, és mégis megérteni, hogy miért kellett ennek így lennie, és hogy ez a feltámadás/feltámasztás valójában megható. Az ott élők továbbéléséhez kellettek a megszokott szimbólumaik. Hogy ők is tovább tudjanak élni, először feltámaszották a várost.- ezt gondoltam, és valahogy a megértés által úgy éreztem, közöm lett Drezdához.
Aztán, nem sokkal később meghalt Vonnegut, és a rádióban hallottam, hogy ő német származású amerikaiként nemetek ellen harcolt, aztán hadifogolyként Drezdába kerülve túlélte a bombázást. Láthatta fénykorában, túlélte a bombázást, ami keveseknek sikerült, így szembesülnie kellett a pusztítással, amit szintén amerikai pilóták okoztak.
Úgy gondoltam, hogy ez elég meghasonlási alkalom ahhoz, hogy több életre való bölcsesség is kijöjjön belőle, úgyhogy végre saját okon kíváncsi lehettem rá.
Vettem is tőle négy könyvet, csak úgy találomra.
Mostmár tudom, hogy Az ötös számű vágóhídra vagyok igazán kíváncsi, (ebben dolgozza fel a háborús éményeit, a vágóhíd alatt élte át a bombázást) de mivel a véletlen úgy hozta, elsőnek mégis A hamvaskék sárkányt olvastam el.
Ezt azért is tettem jól, mert ő a háború után először a General Electricnél helyezkedett el, valami reklámmal folgalkozó területen, és csak másodállásban próbálgatott írogatni novellákat mindenéféle magazinok számára, és amikor ezek iránt megnőtt a kereslet, és láthatóan ebből is jól el tudta tartani a családját, akkor döntött úgy, hogy író lesz, és a novellákból keresett pénz fedezetében igazi regényeket fog írni.
Ebben a sárkányosban ilyesféle novellák vannak összegyűjtve, amiket a szerző nem is őrzött meg az utókor számára, hanem valaki segítségével lettek előbányászva újra. Ráadásul már megjelent korábban egy ilyen novelláskötete, a Majomházas. Ebben a Sárkányosban pedig azok vannak, amelyek abba nem kerültek bele.
Azért ne gondoljátok, hogy ezek rosszak. Sőt, én úgy gondoltam, hogy ha ezek a novellák vannak a sor végén, akkor mi lehet az elején? És csak egyre izgatottabb lettem.
Azért is örültem ezeknek a novelláknak, mert izgalmas karaktereket teremt az író, olyanokat, akiket szívesen nézne még tovább az olvasó, ahogy ez meg az történik velük.
....
(Most megyek koncertre, majd később folytatom.)
