Fejjel ölben, kézben szemöldökcsipesszel nevetünk a hajamban gyöngyöző buborékokkal együtt felmerülő kérdésen: Melyik sajt lehet ez, Szívem?
vasárnap, március 30, 2008
szombat, március 29, 2008
ajándék
Ott tartottam tehát, hogy olvastam a Történet-et. Erről jutott eszembe két ajándék. Az egyik egy újévi üdvözlőlap volt, amit egy apukától kaptam, aki saját kézzel gyártotta, én pedig könyvjelzőnek használtam a könyvben. A másik egy nyugdíjazási figyelmesség volt, amit én találtam ki, de nem adtam oda senkinek. (nem vagyok abban a helyzetben, hogy bárkit is lenyugdíjazzak)
Szóval, olvastam a könyvem, és mindig, amikor a könyvelzőre néztem, arra kellett gondolnom, hogy micsoda figyelmesség ez! Aztán, amikor már sokat néztem, akkor meg azon kezdtem gondolkozni, hogy tényleg, micsoda figyelmesség ez? Az apuka fotózgat, és mindig saját fényképeket ajándékoz valami felirattal. Most egy kis kápolna volt a képen, egy reménytelenül romos, omladozó kápolna, és alatta szöveg: Boldog új esztendőt kíván: ...... (és az apuka neve). Addig addig gondolkoztam, míg oda jutottam, hogy szerintem ez,....szerintem ez végülis felháborító!
A másik ajándék annyiban kapcsolódik a könyvhöz, hogy a történet egy speciális versenypálya körül bonyolódik (azért annyira nem konkrétan, de ez áll a háttérben), egy olyan versenypálya körül, amelynek nyomvonalában a főszereplőnk az egész életét próbálja összefoglalni. (Nagyon szépen mesél erről, érdemes elolvasni a könyvet.) Erről jutott eszembe, hogy már én is gondoltam ilyesmire, de nem egészen ebben a formában. Arra gondoltam egyszer, hogy azoknak a rutinoknak, amiket az ember nagyjából egész életében, vagy életlének egy meghatározó szakaszában csinál, azoknak érdemes volna valamilyen emlékművet állítani. Például ilyen rituálé a munkábajárás is. Általában mindig minden ugyanúgy történik, sokszor még az utcán akkor arrajáró emberek is ugyanazok, vagy ha nem, ebből lehet következtetni rögtön, hogy sietünk, vagy késünk. Szóval, van ez a rituálé, és én arra gondoltam, hogy milyen jó vicc volna, ha a nyugdíjba vonuló, (vagy a kirúgás előtt álló) a cégtől olyan ajándékot kapna, ami ábrázolná ezt a rutint. Konkrétan arra gondoltam, hogy a munkábajáró munkábajárási útvonált kapná egy vaktérképen, azaz háttér nélkül, csak fehér felületen volna egy fekete vonal. Az ő útja. Ez annyiszor volna átrajzolva, ahányszor nagyjából megtette ezt az utat. Végül egy agyonrajzolt, a vonal mentén szinte lyukasra foszló árba volna az ajándék, és hozzá a szöveg:
-A mait is berajzoltuk! És most: Gratulálunk, innentől kezdve sohatöbbé nem kell már megtennie ezt az utat! Szeretettel, a vezetőség.
Szóval, olvastam a könyvem, és mindig, amikor a könyvelzőre néztem, arra kellett gondolnom, hogy micsoda figyelmesség ez! Aztán, amikor már sokat néztem, akkor meg azon kezdtem gondolkozni, hogy tényleg, micsoda figyelmesség ez? Az apuka fotózgat, és mindig saját fényképeket ajándékoz valami felirattal. Most egy kis kápolna volt a képen, egy reménytelenül romos, omladozó kápolna, és alatta szöveg: Boldog új esztendőt kíván: ...... (és az apuka neve). Addig addig gondolkoztam, míg oda jutottam, hogy szerintem ez,....szerintem ez végülis felháborító!
A másik ajándék annyiban kapcsolódik a könyvhöz, hogy a történet egy speciális versenypálya körül bonyolódik (azért annyira nem konkrétan, de ez áll a háttérben), egy olyan versenypálya körül, amelynek nyomvonalában a főszereplőnk az egész életét próbálja összefoglalni. (Nagyon szépen mesél erről, érdemes elolvasni a könyvet.) Erről jutott eszembe, hogy már én is gondoltam ilyesmire, de nem egészen ebben a formában. Arra gondoltam egyszer, hogy azoknak a rutinoknak, amiket az ember nagyjából egész életében, vagy életlének egy meghatározó szakaszában csinál, azoknak érdemes volna valamilyen emlékművet állítani. Például ilyen rituálé a munkábajárás is. Általában mindig minden ugyanúgy történik, sokszor még az utcán akkor arrajáró emberek is ugyanazok, vagy ha nem, ebből lehet következtetni rögtön, hogy sietünk, vagy késünk. Szóval, van ez a rituálé, és én arra gondoltam, hogy milyen jó vicc volna, ha a nyugdíjba vonuló, (vagy a kirúgás előtt álló) a cégtől olyan ajándékot kapna, ami ábrázolná ezt a rutint. Konkrétan arra gondoltam, hogy a munkábajáró munkábajárási útvonált kapná egy vaktérképen, azaz háttér nélkül, csak fehér felületen volna egy fekete vonal. Az ő útja. Ez annyiszor volna átrajzolva, ahányszor nagyjából megtette ezt az utat. Végül egy agyonrajzolt, a vonal mentén szinte lyukasra foszló árba volna az ajándék, és hozzá a szöveg:
-A mait is berajzoltuk! És most: Gratulálunk, innentől kezdve sohatöbbé nem kell már megtennie ezt az utat! Szeretettel, a vezetőség.
csütörtök, március 27, 2008
vasárnap, március 23, 2008
csütörtök, március 20, 2008
félresikerült hasonlatok
Innetől majd inkább holnap. Árrivedercsi.
Akkor, ma holnap van. Folytatódjon, amit el sem kezdtem:
Akkor, ma holnap van. Folytatódjon, amit el sem kezdtem:
R
Szokásos vasárnapi ebéd: húsleves, rántott hús, krumplipüré. Együtt a család, a fehér abroszon vakít a déli nap. A gyerek boldogan körülnéz, és élvezi ezt a békét, amit csak a kanalak csörömpölése zavar meg. A nagymamájára gondol, a nagymama kertjére, és sugárzó arccal azt mondja: Apu, mi úgy eszünk itt, mint a disznók!
R
Volt egyszer egy íróféle, akinek kedvelte az írásait, egészen rajongásszerűen. Még sosem látott írót elérhető közelségben, ezért az a helyzet, hogy most talán mégis, különös izgalomban tartotta. Tervezgette, hogy rajongói levéllel lepi meg. Sosem írt ilyet, nem is tudta elképzelni igazán, hogy milyen lehet egy ilyesféle levél. Aztán mégis, egyik nap leült az outlookja elé, megcímezte a fejlécet és fogalmazáshoz látott. Úgy találta, hogy az lesz a legokosabb, ha azt próbálja megfogalmazni, hogy miképpen hatnak rá az írófélének a szövegei. Ha megpróbálja teljesen őszintén és pontosan feltárni, hogy számára mennyire jelentős dolog olvasni őt. Nem, nem arról van szó, hogy szép, amit ír. Ez tulajdonképpen nem is érdekes. Az az érdekes benne, hogy ez a szöveg úgy átjárja őt. Lerakódik benne. De nem úgy, mint valami felesleg, vagy máz, hanem úgy, hogy a lényegévé válik, épülésére szolgál, azonos lesz vele. Igen. És akkor végre megfogalmazódik: Kérem, az Ön szövege az én számomra egészen olyan, mint a termőföldbe vetett magnak a trágya.
idézet
"Meghalni és nevet adni- egész életünkben alighanem ez a két cselekedetünk őszinte."
(alessenadro baricco, történet)
"Ha valamit jónak látunk, meg kellene próbálnunk megragadni. Távoltartani magunkat tőle gyávaság." (simone weil, gyökeret verni -ezt nem olvastam komplett, a moro úr sikeres lefagyasztásában volt részlet belőle. a moro urat ajánom mindekinek)
(alessenadro baricco, történet)
"Ha valamit jónak látunk, meg kellene próbálnunk megragadni. Távoltartani magunkat tőle gyávaság." (simone weil, gyökeret verni -ezt nem olvastam komplett, a moro úr sikeres lefagyasztásában volt részlet belőle. a moro urat ajánom mindekinek)
miről
Tehát, ma ültem, és feljegyeztem a következőket:
-ajándék,
-félresikerült hasonlatok,
-idézet,
ezekről fogok mesélni nektek.
-ajándék,
-félresikerült hasonlatok,
-idézet,
ezekről fogok mesélni nektek.
reggel
A mai napom jól indult: beültem egy odkolekbe, kértem egy lattét, elővettem a könyvem. Ittam és olvastam felváltva, és nevettem, sírtam, jegyzeteltem felváltva.
Alessandro Barricotól a Történet-et olvasom.
Felírtam, hogy a 24. oldalon sírtam. És egyelőre a 38. -on is. A könyv 264 oldalas. Mi lesz még velem?
(A nevetést nem írtam fel.)
Alessandro Barricotól a Történet-et olvasom.
Felírtam, hogy a 24. oldalon sírtam. És egyelőre a 38. -on is. A könyv 264 oldalas. Mi lesz még velem?
(A nevetést nem írtam fel.)
újság
Ma szerencsétek van, sokat fogok mesélni.
Legelőször is bejelentem, hogy bevezetek egy új jelölést az avittos sztorikra. Ennek a jobb fölső sarokban ábrázolt nagy és vastag R lesz a jele. Azt fogja jelenteni, mint a kínos viccben, hogyaszondja:
- Aha, aztán mi lett az eredmény?
- Mi nyertünk, kettő nullra. Egyet rúgott a Borsay (ugye, hamár, ki más?:) egyet meg a Replay.
Szóval ismétlést, visszajátszást fog jelenteni. Ezek vagy régi estek, vagy más körben meséltem már. Remélhetőleg a blogomban még nem.
Szóval, R-ről ennyit.
Legelőször is bejelentem, hogy bevezetek egy új jelölést az avittos sztorikra. Ennek a jobb fölső sarokban ábrázolt nagy és vastag R lesz a jele. Azt fogja jelenteni, mint a kínos viccben, hogyaszondja:
R
- Ma meccset néztem a tévében.- Aha, aztán mi lett az eredmény?
- Mi nyertünk, kettő nullra. Egyet rúgott a Borsay (ugye, hamár, ki más?:) egyet meg a Replay.
Szóval ismétlést, visszajátszást fog jelenteni. Ezek vagy régi estek, vagy más körben meséltem már. Remélhetőleg a blogomban még nem.
Szóval, R-ről ennyit.
szerda, március 19, 2008
kedd, március 18, 2008
az én magnóm, Ferinek
Én is vágytam rá, mint Feri, mint mindeki más. És én is tudtam, hogy ez presztizskérdés. Gondolom főleg ezért, de mindenképpen szükségem volt egy sétálós magnóra. Tudjátok, kétkazettás, hosszú füles, vállon vihető, kéthangszórós dolog. Ilyet szerettem volna. Egy kisváros lakótelepen laktunk, nem voltunk se szegények, se gazdagok, úgy éltünk, mint a szomszédaink: papa, mama, lakás, LADA, és két gyerek, akik magnóra vágynak.
A városunkban egy szénbánya működik, ami vonzotta akkoriban a lengyel vendégmunkásokat. Jó sokan éltek ott, volt egy külön lakókörzetük is. A barátnőm anyukája lengyel származású, így tolmácsként dolgozott, és a családjuknak volt sok lengyel barátja, akik eljártak a mi házunkba, hozzájuk. A lengyelek ilyen kereskedő népség, folyton üzleteltek valamivel, hol törölköző, hol ágynemű, hol más egyéb.
Egyszer anyuék is lementek vendégségbe a Móniékhoz, ahol éppen ilyen kereskedős lengyel vendégek voltak, akiknek éppen volt magnójuk is eladó.
Azt mondták anyuék, menjünk le és válasszunk egyet. (Kettő volt.)
De ezek egykazettás, négyzet alakú noném magnók voltak. Már akkor sem mertem megmondani a véleményem, mert féltem, hogy megbántok vele mást, úgyhogy nem a szívem szerint, de válaszottam egyet a kettő közül.
Azután annyira szégyeltem azt, hogy nem mertem megmondani, hogy én nem ilyet akarok, és azt is, hogy mégis válaszottam, ezzel költöttem a szüleim pénzét, hogy én erre a magnóra többet ránézni sem bírtam. Az ágy mögött tartottam. Onnan szólt a Neoton, a Pokolgép, vagy mikor mi.
A városunkban egy szénbánya működik, ami vonzotta akkoriban a lengyel vendégmunkásokat. Jó sokan éltek ott, volt egy külön lakókörzetük is. A barátnőm anyukája lengyel származású, így tolmácsként dolgozott, és a családjuknak volt sok lengyel barátja, akik eljártak a mi házunkba, hozzájuk. A lengyelek ilyen kereskedő népség, folyton üzleteltek valamivel, hol törölköző, hol ágynemű, hol más egyéb.
Egyszer anyuék is lementek vendégségbe a Móniékhoz, ahol éppen ilyen kereskedős lengyel vendégek voltak, akiknek éppen volt magnójuk is eladó.
Azt mondták anyuék, menjünk le és válasszunk egyet. (Kettő volt.)
De ezek egykazettás, négyzet alakú noném magnók voltak. Már akkor sem mertem megmondani a véleményem, mert féltem, hogy megbántok vele mást, úgyhogy nem a szívem szerint, de válaszottam egyet a kettő közül.
Azután annyira szégyeltem azt, hogy nem mertem megmondani, hogy én nem ilyet akarok, és azt is, hogy mégis válaszottam, ezzel költöttem a szüleim pénzét, hogy én erre a magnóra többet ránézni sem bírtam. Az ágy mögött tartottam. Onnan szólt a Neoton, a Pokolgép, vagy mikor mi.
dilemma
Történt egyszer, hogy ezzel a képpel belekerültem egy könyvbe. Úgymond meghívtak bele. Hát mentem. Igazából nekem sok fáradságomba nem került, csak el kellett küldeni egy nagymértű fájlt, és meg kellett adni a személyes adataimat, leginkább például a nevemet. Kikötés volt, hogy valódi név kell legyen. Ez semmiségnek látszott, én szót fogadtam: megadtam, töltöttem, küldtem.
Egyszercsak jön egy levél, hogy gond van.
Milyen gond?- kérdezem. Azt mondja, a nevem, azaz, hogy Trencsényiné Borsay Márta Krisztina, nem fér ki a tartalomjegyzékben. Nem lehetne valamit csinálni?- kérdezi. Szedjétek kisebb betűvel, nem gond. - felelem. De az úgy nem jó, zavarná a dizájnt.-így a válasz. Hát akkor, mire gondolsz?- kérdezem. Hát, esetleg kihagyhatnánk belőle valamit. Melyik részhez ragaszkodsz igazán?
Egyszercsak jön egy levél, hogy gond van.
Milyen gond?- kérdezem. Azt mondja, a nevem, azaz, hogy Trencsényiné Borsay Márta Krisztina, nem fér ki a tartalomjegyzékben. Nem lehetne valamit csinálni?- kérdezi. Szedjétek kisebb betűvel, nem gond. - felelem. De az úgy nem jó, zavarná a dizájnt.-így a válasz. Hát akkor, mire gondolsz?- kérdezem. Hát, esetleg kihagyhatnánk belőle valamit. Melyik részhez ragaszkodsz igazán?
hétfő, március 17, 2008
péntek, március 14, 2008
aranyhal
Ebben pedig arról fogok mesélni, hogy Az öreg halász és a nagyravágyó felesége mese kapcsán feltett kérdésemre, miszerint: Ti mit kívánnátok az aranyhaltól? miféle válaszokat kaptam.
Dávid rávágta, hogy aranyat kérne tőle. Aztán hozzátette, hogy de nagyokat ám! Amáta egy kutyát kérne tőle. Marci azt mondta, hogy előbb gondolkozni szeretne, utána pedig azt, hogy nem is tudna tőle semmit se kívánni, mert neki otthon mindene megvan. Én pedig azt gondoltam, hogy pont olyan gyereket kérnék tőle, mint amilyen te vagy.
Dávid rávágta, hogy aranyat kérne tőle. Aztán hozzátette, hogy de nagyokat ám! Amáta egy kutyát kérne tőle. Marci azt mondta, hogy előbb gondolkozni szeretne, utána pedig azt, hogy nem is tudna tőle semmit se kívánni, mert neki otthon mindene megvan. Én pedig azt gondoltam, hogy pont olyan gyereket kérnék tőle, mint amilyen te vagy.
František Skála
Ebben a bejegyzésben Frantisek Skála kiállításáról fogok mesélni nemsokára. (péntek)
Most.(szombat)
Tegnap elmentünk megnézni a Testbeszéd című kiállítását.
Egy szobányi kiállítóteret képzeljetek el, mint a fönti képen, csak még a másik irányba is képzeljetek hozzá ugyanennyit.
Azért érdekelt engem ez a kiállítás, mert szeretem a Skála dolgait, aki szobrász, színész, fotós és még ki tudja mi minden egyszerre, de bármit is csináljon, minden munkájában jelen van valami nagyon eredeti humor, aminek én nem tudok ellenállni.
Úgy mesélem el a kiállítást, ahogyan engem az élmények értek, hátha akkor pont úgy érthetitek meg, ahogy én, és pont olyan jó lesz nektek is, mint nekem:)
Szóval, beléptünk ebbe a szobányi helyiségbe, és rögtön az ajtó mellett egy tévé volt állványra állítva, amiben körbe-körbe ment egy videó, ezért először itt álltunk meg. A videón egy, a kiállítóteremhez nagyon hasonlító környezet volt látható, ahol egyszercsak megjelent két ember: az egyik fehér tornanadrágban és trikóban, a másik piros-fekete tréningruhában, vállán egy törölközővel. Erősen sejtjük, hogy ez egy edző és tanítványa viszony. Akkor a törölközősvállú odaáll a szőnyeg mellé, és szertartásosan bakot tart a tanítványnak, hogy feljuttassa őt erre a "magas"(mint a képen) szőnyegre (ahogy a gyűrűre segíti fel a mester a tanítványt), utána, emberünk ugye áll a szőnyeg közepén, az edző szemben áll vele, és két tornabuzogányt dob felé, szintén szertartásosan. A tanítvány elkapja, majd az edző egy dorombbal a szájában meditatív zenét produkál, amire a tanítvány mindenféle nehéz és vicces egyensúlyozó pozíciókat vesz fel átszellemülten, miközben a buzogyányokkal is köröz, himbál, lóbál, integet. Teljesen olyan, mint valami tájcsi vicc. Nevetünk.
A hosszas egyensúlyozás után a tanítvány kinyúlik, hanyattfekszik kimerülten a szőnyegen.
Akkor az edző felsegíti, majd sípot vesz elő, és most a síp kemény hangjára kell a tanítványnak pozíciókat váltania. Ezek is egyensúlyi helyzetek, de nem úgy átmentesen, mint a dorombos meditatív részben, hanem olyan nyugati edzésminta lehet inkább talán. A tanytvány ugrál egyik lábáról a másikra, a síp hangjának megfelelően váltja a pozíciókat. Ez is vicces volt, mert a síp egyre gyorsabban szólt, és egyre idétlenebb mérlegállások követték egymást.
Aztán egyszer csak vége volt az edzésnek, és a mester kikísérte a tanítványát, mi pedig ott maradtunk az üres edzőzterem látványával, ahol a falakon ugyanezek a képek látszanak, mint itt, a kiállításon.
És akkor elgondolkozik az ember, hogy mit jelent ez az egész?
Vár egy kicsit, akkor látja, hogy újra indul a videó. Tehát abból már többet nem lehet megtudni, akkor hát elkezdi nézi a képeket.
A képeken jelentéktelen, mondhatni üres, téli tájban tornázik buzogányokkal egy fehér gatyás, fehér trikós alak, talán épp az, akit a videón láttunk.
Jobban megnézzük, igen, ő az.
Mindegyik képen más pozíció van. Viccesek tulajdonképpen, mert ez ember belegondol, hogy a hóban, rövidgatyában mérlegállni, az elve olyan abszurd, hogy nevetni kell rajta, de aztán végignézi a képeket, és nem érti, hogy tulajdonképpen miről is van itt szó.
Aztán mégegyszer megnézi az egész helyszínt, és észreveszi, hogy a képek között van felakasztva egy réginek tűnő fabuzogány, és vele szemben egy modern, ami piros és zöld szalagokkal fel is van díszítve.
És akkor megint megnézi az egész termet, megpróbálja összerakni azt, amit látott, és azt gondolja - én azt gondoltam- hogy ez egy szentély. Mint minden edzőterem. Ahol kell a hagyománytisztelet (itt a régi buzogányok) a jelen (a díszes buzogányok) és tisztán, éteri formában bemutatva az elérendő célok, ezek a fehér tájban fényképezett mozdulatsorok a falon.
És aztán arra gondoltam, hogy tulajdonképpen bármilyen edzőterembe mennék be, valószínűleg ugyanezt látnám, az edzések ugyanilyen értelmetlenek volnának és viccesek. Például elképzeltem egy lesiklóbajnokot, aki hosszú perceket rugózik tojásállásban guggolva a parkettán, hogy majdan a pályán acélos izmokkal sikerüljön a lesiklás...
És akkor arra gondol az ember, hogy itt talán arról van szó, hogy a célok, és az arra való felkészülés adja az értelmet bárminek, még az értelmetlen szertartás köré is szentélyt varázsol, ha van elég hit mögötte.
Szóval, én végül arra gondoltam, hogy bárki megválaszthatja magának, hogy miből űz sportot(ezt most nem a kifejezés negatív értelmében értem, hanem arra az elhivatottságra gondolok, amit a komolyan vett sport jelenthet) és ezzel miből épít magának templomot.
És itt most nem arra gondolok a miből-lel, hogy vannak esetleg jó, meg rossz választások, hanem arra gondolok, hogy az a fontos, hogy legyenek. Bármilyenek.
Na, nekem erről szólt ez a kiállítás.
Most.(szombat)
Tegnap elmentünk megnézni a Testbeszéd című kiállítását.
Egy szobányi kiállítóteret képzeljetek el, mint a fönti képen, csak még a másik irányba is képzeljetek hozzá ugyanennyit.
Azért érdekelt engem ez a kiállítás, mert szeretem a Skála dolgait, aki szobrász, színész, fotós és még ki tudja mi minden egyszerre, de bármit is csináljon, minden munkájában jelen van valami nagyon eredeti humor, aminek én nem tudok ellenállni.
Úgy mesélem el a kiállítást, ahogyan engem az élmények értek, hátha akkor pont úgy érthetitek meg, ahogy én, és pont olyan jó lesz nektek is, mint nekem:)
Szóval, beléptünk ebbe a szobányi helyiségbe, és rögtön az ajtó mellett egy tévé volt állványra állítva, amiben körbe-körbe ment egy videó, ezért először itt álltunk meg. A videón egy, a kiállítóteremhez nagyon hasonlító környezet volt látható, ahol egyszercsak megjelent két ember: az egyik fehér tornanadrágban és trikóban, a másik piros-fekete tréningruhában, vállán egy törölközővel. Erősen sejtjük, hogy ez egy edző és tanítványa viszony. Akkor a törölközősvállú odaáll a szőnyeg mellé, és szertartásosan bakot tart a tanítványnak, hogy feljuttassa őt erre a "magas"(mint a képen) szőnyegre (ahogy a gyűrűre segíti fel a mester a tanítványt), utána, emberünk ugye áll a szőnyeg közepén, az edző szemben áll vele, és két tornabuzogányt dob felé, szintén szertartásosan. A tanítvány elkapja, majd az edző egy dorombbal a szájában meditatív zenét produkál, amire a tanítvány mindenféle nehéz és vicces egyensúlyozó pozíciókat vesz fel átszellemülten, miközben a buzogyányokkal is köröz, himbál, lóbál, integet. Teljesen olyan, mint valami tájcsi vicc. Nevetünk.
A hosszas egyensúlyozás után a tanítvány kinyúlik, hanyattfekszik kimerülten a szőnyegen.
Akkor az edző felsegíti, majd sípot vesz elő, és most a síp kemény hangjára kell a tanítványnak pozíciókat váltania. Ezek is egyensúlyi helyzetek, de nem úgy átmentesen, mint a dorombos meditatív részben, hanem olyan nyugati edzésminta lehet inkább talán. A tanytvány ugrál egyik lábáról a másikra, a síp hangjának megfelelően váltja a pozíciókat. Ez is vicces volt, mert a síp egyre gyorsabban szólt, és egyre idétlenebb mérlegállások követték egymást.
Aztán egyszer csak vége volt az edzésnek, és a mester kikísérte a tanítványát, mi pedig ott maradtunk az üres edzőzterem látványával, ahol a falakon ugyanezek a képek látszanak, mint itt, a kiállításon.
És akkor elgondolkozik az ember, hogy mit jelent ez az egész?
Vár egy kicsit, akkor látja, hogy újra indul a videó. Tehát abból már többet nem lehet megtudni, akkor hát elkezdi nézi a képeket.
A képeken jelentéktelen, mondhatni üres, téli tájban tornázik buzogányokkal egy fehér gatyás, fehér trikós alak, talán épp az, akit a videón láttunk.
Jobban megnézzük, igen, ő az.
Mindegyik képen más pozíció van. Viccesek tulajdonképpen, mert ez ember belegondol, hogy a hóban, rövidgatyában mérlegállni, az elve olyan abszurd, hogy nevetni kell rajta, de aztán végignézi a képeket, és nem érti, hogy tulajdonképpen miről is van itt szó.
Aztán mégegyszer megnézi az egész helyszínt, és észreveszi, hogy a képek között van felakasztva egy réginek tűnő fabuzogány, és vele szemben egy modern, ami piros és zöld szalagokkal fel is van díszítve.
És akkor megint megnézi az egész termet, megpróbálja összerakni azt, amit látott, és azt gondolja - én azt gondoltam- hogy ez egy szentély. Mint minden edzőterem. Ahol kell a hagyománytisztelet (itt a régi buzogányok) a jelen (a díszes buzogányok) és tisztán, éteri formában bemutatva az elérendő célok, ezek a fehér tájban fényképezett mozdulatsorok a falon.
És aztán arra gondoltam, hogy tulajdonképpen bármilyen edzőterembe mennék be, valószínűleg ugyanezt látnám, az edzések ugyanilyen értelmetlenek volnának és viccesek. Például elképzeltem egy lesiklóbajnokot, aki hosszú perceket rugózik tojásállásban guggolva a parkettán, hogy majdan a pályán acélos izmokkal sikerüljön a lesiklás...
És akkor arra gondol az ember, hogy itt talán arról van szó, hogy a célok, és az arra való felkészülés adja az értelmet bárminek, még az értelmetlen szertartás köré is szentélyt varázsol, ha van elég hit mögötte.
Szóval, én végül arra gondoltam, hogy bárki megválaszthatja magának, hogy miből űz sportot(ezt most nem a kifejezés negatív értelmében értem, hanem arra az elhivatottságra gondolok, amit a komolyan vett sport jelenthet) és ezzel miből épít magának templomot.
És itt most nem arra gondolok a miből-lel, hogy vannak esetleg jó, meg rossz választások, hanem arra gondolok, hogy az a fontos, hogy legyenek. Bármilyenek.
Na, nekem erről szólt ez a kiállítás.
szerda, március 12, 2008
Banksy a boltban
Ma a Baltával terveztünk kávézást és sütizést az egyik nagy könyvesboltba. Ismerünk két sütizős könyvesboltot is, ezért megbeszéltük, hogyha az első helyen nem olyan jó, akkor átmegyünk a másikba, sőt, akár végigesszük az összes könyvesboltot, biztosan máshol is van ilyen szolgáltatás. Ezek tök jó helyek. Végigjárod a kedvenc polcaid, kiválasztod azokat a könyveket, amiket szeretnél, de tudod, hogy sosem veszed meg, leülsz velük egy asztalhoz, végignézegeted, kávézgatsz, sütizgetsz, aztán visszaviszed a polcra, vagy odaadod a pénztáros néninek, hogy ezek szépek, de mégsem veszem meg, és akkor rád mosolygonak, leteszik a pultjukra a kiolvasott könyvet, és kész.
(Nem úgy, mint otthon. A tesóm mesélte, hogy nézelődött egyszer az Alexandriában, megtetszett neki egy könyv, és teljesen belemerült. Arra riadt fel, hogy a polc vége felől hallotta az eladónők sutyorgó hangját: nézd már, ez olvas!)
Így történt, hogy ma új alkotóval ismerkedtem meg, mert a Balta egy Banksy albumot hozott magával. Övé ez a fenti kép is, ilyen street art dolgokat csinál, a szerintem igényes és szórakoztató fajtából. Nézzétek meg.
(Nem úgy, mint otthon. A tesóm mesélte, hogy nézelődött egyszer az Alexandriában, megtetszett neki egy könyv, és teljesen belemerült. Arra riadt fel, hogy a polc vége felől hallotta az eladónők sutyorgó hangját: nézd már, ez olvas!)
Így történt, hogy ma új alkotóval ismerkedtem meg, mert a Balta egy Banksy albumot hozott magával. Övé ez a fenti kép is, ilyen street art dolgokat csinál, a szerintem igényes és szórakoztató fajtából. Nézzétek meg.
elmélkedés a cselekvésről
...a faszt!
Csillag vagyok.
Nekem nem dolgom, hanem tulajdonságom a ragyogás!
Csillag vagyok.
Nekem nem dolgom, hanem tulajdonságom a ragyogás!
kedd, március 11, 2008
az utazó nagykövet és a felesége
- Drágaságom, de jó, hogy itthon vagy! És köszönöm szépen az ajándékokat!
- Még van valami meglepetés a táskámban, amit nem láttál!
- Fú, de jó, mi lehet az?! Szerinted örülni fogok neki?
- Szerintem igen.
- Akkor, akkor, akkor... egy átlátszó vibrátor?!
- Nem, 16 gigás memóriakártya!
- Még van valami meglepetés a táskámban, amit nem láttál!
- Fú, de jó, mi lehet az?! Szerinted örülni fogok neki?
- Szerintem igen.
- Akkor, akkor, akkor... egy átlátszó vibrátor?!
- Nem, 16 gigás memóriakártya!
esemén(y)
Na, ott hagytam abba, hogy az egyik elmúlt hétvégét ismeretlen emberekkel együtt töltöttem el. Úgy alakult, hogy közülük nagyon szimpatikus hárommal aludtam egy szobában. Egy nagyon recsegős padlójú szobában. Én úgy gondoltam, hogy nagyon figyelmes leszek, és hogy az egész csoporthoz tartozó 10 ember közül mindenkinek legyen esélye reggel bejutni a fürdőszobába, -köztük nekem is- másfél órával a reggeli előttre állítottam be a telefonom ébresztőjét. Elterveztem, hogy a telefont az ablakba teszem, és amint megcsörren, én rögtön le is nyomom, aztán lábujjhegyen kisettenkedek, hogy a figyelmességem ne menjen mások alvásának rovására. Ez jó tervnek tűnt.
Reggel csörgött a telefon, én terv szerint felébredtem, intézkedni is kezdtem a telefon elhallgattatására, úgyhogy hamar felültem, aztán kiugrottam az ágyból, majd megbotlottam a papucsomban, utána a fotós táskámban, végül elestem, és végiggurultam a recsegős padlón. Akkor a többiek felültek az ágyban, és megkérdezték: Jól vagy?
Reggel csörgött a telefon, én terv szerint felébredtem, intézkedni is kezdtem a telefon elhallgattatására, úgyhogy hamar felültem, aztán kiugrottam az ágyból, majd megbotlottam a papucsomban, utána a fotós táskámban, végül elestem, és végiggurultam a recsegős padlón. Akkor a többiek felültek az ágyban, és megkérdezték: Jól vagy?
