(Igazából nem az, csak ott történt, ezért nevezem így.)
Jöttem hazafelé, és rémálom azzal kezdődött, hogy nem ismertem meg a sok egyforma ajtó között a lakásunk bejáratát. Aztán, miután benyitottam a villanyóra szekrénybe, majd bosszankodva becsuktam azt, végre rátaláltam az igazi ajtónkra, amit nem csukva, csak behajtva találtam. Olyan rossz érzés keletkezett bennem, ahogy belöktem az ajtót és az előszobában mindenhol teljesen új, sárga Billás nejlonszatyrokat találtam a padlóra leterítve, mintha költözködés közben a padló védelmére terítette volna le valaki. Ránéztem a szűz Billás szatyrokra, és legbelül tudtam, hogy minket profi módon kiraboltak.
Elintultam a sárga úton, és a konyhába jutva látnom kellett, hogy hiányzik a beépített sütőm és a főzőlapom is.
Rohadtak, szemetek!- ilyesmiket gondoltam.
Aztán körülnéztem, hogy még mi hiányzik, utána pedig kérdezősködni próbáltam a szomszédoknál, hogy látott-e valaki bármit is. De senki nem segített.
Elkeseredve bolyongtam az utcákon, a parkok sötét sétányain, és egyszer csak egy megrakott szekeret húzó emberre lettem figyelmes. Valahogy éreztem, hogy meg kell szólítanom.
Szóltam is neki, hogy: Háló! amire ő egyre gyorsabban kezdte húzni a szekerét, végül szaladt vele, én pedig -természetesen- szaladtam utána.
Egy kertes házhoz értünk, ahol a ház melletti füves tér műanyag ponyvával volt letakarva, a ponyva alatt pedig fa rekeszek felett, alacsony kempingszékeken görnyedve mindenféle emberek ültek, akik egyik ládából a másik ládába plüss állatokat rakosgattak.
Az egyik láda felett elakadt a lélegzetem, mert megismertem a sárkányt, a kígyót, a vizilovat, amit biztosan tőlem raboltak el.
Sírtam, és biztosan tudtam, hogy a plüssállatválogató-maffiának köze van a sütőm eltűnéséhez.
Magyarázni próbáltam nekik, hogy mindaz, amit tőlem elvittek, lehetlenné teszik az életem, nem vagyok képes azokat pótolni. És hogyan képzelik, hogy ilyen helyzetbe hoznak embereket?
Kedvesek voltak, és megértőek. Azt mondták, ők megértik a bánatom és a felháborodásom, és az ellen sincs kifogásuk, hogyha kihívom a rendőrséget, csak legyek szíves megvárni, amíg kicsit összepakolnak.
Amire én azt válaszoltam egyszerűen: Jó.
Jöttem hazafelé, és rémálom azzal kezdődött, hogy nem ismertem meg a sok egyforma ajtó között a lakásunk bejáratát. Aztán, miután benyitottam a villanyóra szekrénybe, majd bosszankodva becsuktam azt, végre rátaláltam az igazi ajtónkra, amit nem csukva, csak behajtva találtam. Olyan rossz érzés keletkezett bennem, ahogy belöktem az ajtót és az előszobában mindenhol teljesen új, sárga Billás nejlonszatyrokat találtam a padlóra leterítve, mintha költözködés közben a padló védelmére terítette volna le valaki. Ránéztem a szűz Billás szatyrokra, és legbelül tudtam, hogy minket profi módon kiraboltak.
Elintultam a sárga úton, és a konyhába jutva látnom kellett, hogy hiányzik a beépített sütőm és a főzőlapom is.
Rohadtak, szemetek!- ilyesmiket gondoltam.
Aztán körülnéztem, hogy még mi hiányzik, utána pedig kérdezősködni próbáltam a szomszédoknál, hogy látott-e valaki bármit is. De senki nem segített.
Elkeseredve bolyongtam az utcákon, a parkok sötét sétányain, és egyszer csak egy megrakott szekeret húzó emberre lettem figyelmes. Valahogy éreztem, hogy meg kell szólítanom.
Szóltam is neki, hogy: Háló! amire ő egyre gyorsabban kezdte húzni a szekerét, végül szaladt vele, én pedig -természetesen- szaladtam utána.
Egy kertes házhoz értünk, ahol a ház melletti füves tér műanyag ponyvával volt letakarva, a ponyva alatt pedig fa rekeszek felett, alacsony kempingszékeken görnyedve mindenféle emberek ültek, akik egyik ládából a másik ládába plüss állatokat rakosgattak.
Az egyik láda felett elakadt a lélegzetem, mert megismertem a sárkányt, a kígyót, a vizilovat, amit biztosan tőlem raboltak el.
Sírtam, és biztosan tudtam, hogy a plüssállatválogató-maffiának köze van a sütőm eltűnéséhez.
Magyarázni próbáltam nekik, hogy mindaz, amit tőlem elvittek, lehetlenné teszik az életem, nem vagyok képes azokat pótolni. És hogyan képzelik, hogy ilyen helyzetbe hoznak embereket?
Kedvesek voltak, és megértőek. Azt mondták, ők megértik a bánatom és a felháborodásom, és az ellen sincs kifogásuk, hogyha kihívom a rendőrséget, csak legyek szíves megvárni, amíg kicsit összepakolnak.
Amire én azt válaszoltam egyszerűen: Jó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése