Egy hete, sms-ben beszéltük meg a találkozót, ami eképp zajlott tegnap:
16:50: megérkezés a helyszínre, helyfoglalás. Nem előzetesen, hanem helyben, fenékkel egy üres asztalnál, kis tétovázás után persze, mert szinte minden asztal üres (összesen 3 személy van a helyiségben). Bőven van időm, előveszem a könyvem, a többiek is könyvekkel szöszmötölnek. 17:05: vajon mit akarhat? Kihallatszik a másik teremből egy édeskés, lassú férfihang. Ismerem, rendes ember, de nagyon fárasztó. Mivel nem is tudom, hogy miről lesz szó, és ki lesz még rajtunk kívül ott, felmerül bennem, hogy talán az a lassúhangú férfi is, és reménykedem, hogy mégsem, csak véletlen, hogy ő is épp itt van. 17:10: ha 5 percen belül nem jön meg, én elmegyek. Utálok várni. 17:12: megjelenik az ajtóban, ránázek, köszönök neki, könyvemet becsukom, ő visszaköszön, fülén telefon, beszélget valakivel, kisétál az ajtón. Furcsállom, dehát biztosan befejezi a telefont, és majd utána. De nem jön. Akkor bizonyára vécére is kellett mennie. Kisvártatva megint bejön az ajtón, mikor én újra becsukom a könyvet, amit időközben kinyitottam persze. Gondolom, na végre, akkor majd most! De most sem. Olyan udvariatlan nőszemély hírében áll egyébként, úgyhogy én elképzeltem, hogy ez valami szokásos koreográfia része, és mint ilyet, érdeklődéssel kezdtem figyelni. Leült. De nem velem szemben, sőt, nem is az én asztalomhoz, hanem az asztalom melletti kanapéra úgy, hogy engem a továbbiakban nem is igen látott. Elképesztő. Mi jöhet még? Elé kéne járulnom, vagy mit kell ilyenkor vajon csinálni? Nem tudom, hát várok és figyelek tovább. Egyszer csak megjelenik egy férfi, akit szintén ismertem, a nőszemély papírokat kezd rendezgetni maga előtt. Nem bírom tovább, megszólítom. K, most valami közgyűlés lesz talán és még várunk valakire? Rámnéz csodálkozva, azt mondja: nem. Akkor, folytatom, nem velem akartál véletlenül beszélni? És akkor odajön végre, és kiderül, hogy egyszerűen nem ismert meg. Ha időnként itt-ott látott is, mindig valami diáklánynak nézett. Mivel főleg telefonon keresztül beszéltünk, és csak rendezvényeken találkoztunk, nem is sejtette, hogy pont én vagyok én.
Ez ahhoz képest érdekes igazán, hogy ő tulajdonképpen a főnököm.
16:50: megérkezés a helyszínre, helyfoglalás. Nem előzetesen, hanem helyben, fenékkel egy üres asztalnál, kis tétovázás után persze, mert szinte minden asztal üres (összesen 3 személy van a helyiségben). Bőven van időm, előveszem a könyvem, a többiek is könyvekkel szöszmötölnek. 17:05: vajon mit akarhat? Kihallatszik a másik teremből egy édeskés, lassú férfihang. Ismerem, rendes ember, de nagyon fárasztó. Mivel nem is tudom, hogy miről lesz szó, és ki lesz még rajtunk kívül ott, felmerül bennem, hogy talán az a lassúhangú férfi is, és reménykedem, hogy mégsem, csak véletlen, hogy ő is épp itt van. 17:10: ha 5 percen belül nem jön meg, én elmegyek. Utálok várni. 17:12: megjelenik az ajtóban, ránázek, köszönök neki, könyvemet becsukom, ő visszaköszön, fülén telefon, beszélget valakivel, kisétál az ajtón. Furcsállom, dehát biztosan befejezi a telefont, és majd utána. De nem jön. Akkor bizonyára vécére is kellett mennie. Kisvártatva megint bejön az ajtón, mikor én újra becsukom a könyvet, amit időközben kinyitottam persze. Gondolom, na végre, akkor majd most! De most sem. Olyan udvariatlan nőszemély hírében áll egyébként, úgyhogy én elképzeltem, hogy ez valami szokásos koreográfia része, és mint ilyet, érdeklődéssel kezdtem figyelni. Leült. De nem velem szemben, sőt, nem is az én asztalomhoz, hanem az asztalom melletti kanapéra úgy, hogy engem a továbbiakban nem is igen látott. Elképesztő. Mi jöhet még? Elé kéne járulnom, vagy mit kell ilyenkor vajon csinálni? Nem tudom, hát várok és figyelek tovább. Egyszer csak megjelenik egy férfi, akit szintén ismertem, a nőszemély papírokat kezd rendezgetni maga előtt. Nem bírom tovább, megszólítom. K, most valami közgyűlés lesz talán és még várunk valakire? Rámnéz csodálkozva, azt mondja: nem. Akkor, folytatom, nem velem akartál véletlenül beszélni? És akkor odajön végre, és kiderül, hogy egyszerűen nem ismert meg. Ha időnként itt-ott látott is, mindig valami diáklánynak nézett. Mivel főleg telefonon keresztül beszéltünk, és csak rendezvényeken találkoztunk, nem is sejtette, hogy pont én vagyok én.
Ez ahhoz képest érdekes igazán, hogy ő tulajdonképpen a főnököm.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése