szerda, október 25, 2006

bátorságpróba

Ezt a bejegyzést a piszkozatok között találtam, elfelejtettem befejezni. Na, majd most:

Az előző kutyáról eszembe jutott a mi kutyánk, a Tücsök, akiről már régóta mesélni akarok.
Most mesélnék:

Érettségi után voltunk 18-19 évesen, miénk volt egy egész nyár, az egész világ. Átmenetileg két emelettel lejjebb, a barátnőmhöz költöztem, akinek szerencsét próbálni mentek a szülei a nagyvilágba, én pedig a szüleim nélkül akartam végre látványosan szerencsét próbálni, ezért hát kellemesen összepasszoltunk kényszerű és választott függetlenségünkben, amit igyekeztünk azzal töltöteni, hogy kitapogassuk ennek a függetlenségnek a legszélső határait.
Az egyik ilyen ötletünk, a bátorságpróba volt. Ez abból állt, hogy kitaláltuk, hogy kettesben nyaralni megyünk, méghozzá sátorral.
Nem messzire, csak pár kilométerre a várostól, egy horgásztó mellé, ahol egyébként soha senki nem szokott sátorozni, de mi egy saját kis tavat akartunk, úgyhogy ezt pont nekünk való volt.
Egy régitípusú kétszemélyes sátrat vittunk, és házőrző-testőrként a Tücsköt.
Napközben nem volt semmi gond, mert fürödtünk, napoztunk, vitatkoztunk a halőrrel, aki folyton azt hitte, hogy mi titokban pecázni akarunk, és méregette, hogy melyik bokor alatt lapulhatnak a botjaink, aztán szerencsére ráunt.
Délután pedig kijöttek a haverok, akik hoztak némi sört, és kazettásmagnót zenével, vagy egyenesen gitárt, és akkor velük ücsörögtünk sötétedésig, utána ők hazamentek, mert mindannyian dolgoztak akkor már, másnap munkába kellett menniük.
Szóval beesteledett, sehol semmi világítás, tök sötét volt.
Persze mi nem féltünk. Volt zseblámpánk például, volt két rugósbicskánk és egy házőrzőkutyánk is, a Tücsök.
A kutyát kicipzáraztuk a sátorból, egyrészt mert koszos volt a lába, másrészt pedig ő volt a házőrző, így osztottuk ki a lapokat.
Mi pedig befeküdtünk, és reméltük, hogy minden rendben lesz.
Egyszercsak a kutya vonyítani kezdett, aztán ugatott, és mi teljesen meg voltunk rémülve, hogy mi a fene lehet az. És a Tücsök mindig ott sündörgött a sátor bejáratánál. Időnként elment, aztán visszajtött, és szuszogott, meg döfködött az orrával.
A késeket kinyitottuk, hanyatt feküdtünk, és úgy szorongattuk fülelve, hogy bármilyen gyanús
hangra készen álljunk megvédeni magunkat.
Ez így ment egész éjjel, mi virrasztottunk, és úgy tettünk egymás előtt is, mintha nem félnénk.
Hajnalban arra ébredtem, hogy nehéz lélegeznem, nem kapok levegőt, valami nagyon nyom.
És akkor vettem észre, hogy a sátoron kívül a kutyám feküdt rajtam.
Közben rájöttem, hogy ő sem aludt még sosem a szabad ég alatt, minden lombzizzenéssre támadót sejthetett szegény.
Szóval míg mi tőle, ő mitőlünk várt megmentést, végső elkeseredésében pedig rámfeküdt, beszakítva ezzel a sátorvásznat.
De végülis megúsztuk, csak egy lyukkal lettünk gazdagabbak, a többit sikerült megmenteni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése