Azt javasolták, hogy énekeljünk el kánonban egy népdalt. Jó. Elkezdte énekelni, nekem kellett másodiknak belépni, és egészen addig, amíg el nem jött a megfelelő pillanat, úgy tűnt, hogy a szerepem teljesen világos és eltéveszthetetlen. Aztán persze csak kitátottam a számat, de nem jött ki rajta hang.
Nem gond, kezdjük el újra, most legyek akkor inkább a harmadik. Jó. Akkor már lesz minta, hogy hogyan, és különben is, nem olyan nehéz dolog ez. Elkezdte az egyik, aztán a másik gyerek, és következtem én, és...
és hát belezavarodtam a halandzsába és a dallamba is. Elhallgattunk. Kissé vádló és lenéző pillantások érkeztek felém. (Ami teljesen érthető is, ha 4-5 éves gyerekekkel szemben bizonyul az ember alkalmatlannak.)
Kimegyek wc-re, mert sürgős, aztán visszafelé a folyosón valami teljesen leköti a figyelmem, órákig elnézegetem, és csak akkor jut eszembe, hogy jesszus, egy egész óvodás csoport van a felügyeletemre bízva! Rohanok vissza, a teremben már csupa felnőtt ül a szőnyegen. Hová lehettek vajon az én óvodásaim?
Egy kis lyukat veszek észre az erkélyajtón, és azon át látom, hogy ketten-hárman csimpaszkodnak a fémkorlátokon. Újabb rémület, kinyúlok a résen, és visszahúzom őket a biztonságba.
Aztán egyik nap azt mondja nekem a szülők egy csoportja, hogy másik óvónőt akarnak. Végülis megértem őket, de azért mégiscsak bosszantó. Ha akarok elmegyek, de kitúrni nem ér.
Úgy döntök, bizalmi szavazást kérek magam ellen. A gyerekek sorban ülnek az asztal körül, feléjük fordulok:
-Szerettek játszani?
Rámnéznek, és sorban azt mondják: igen.
Akkor egy buzgó szülő felpattan és közbekiabálja, hogy ez így nem ér, ne ezt kérdezzem meg, hanem azt, hogy velem szeretnek-e játszani!
Igaza van, talán nem is véletlen, hogy úgy kérdeztem, ahogy. (mindig is utáltam az ilyen buzgómócsingokat, miért nem tudnak az ilyenek nyugton maradni?)
Megkérdezem akkor így is:
-Szerettek velem játszani?
Így már bizonytalanabb a válasz, elhangzik egy-két nem is. Az ő szüleik diadalmasnak néznek rám.
Mekkora hülyeség, semmi kedvem ehhez.
Hánykolódok, hangosan beszélek:
igen!
nem!
izzadok, rugdalózok
és hála az égnek, reggel felébredek.
Nem gond, kezdjük el újra, most legyek akkor inkább a harmadik. Jó. Akkor már lesz minta, hogy hogyan, és különben is, nem olyan nehéz dolog ez. Elkezdte az egyik, aztán a másik gyerek, és következtem én, és...
és hát belezavarodtam a halandzsába és a dallamba is. Elhallgattunk. Kissé vádló és lenéző pillantások érkeztek felém. (Ami teljesen érthető is, ha 4-5 éves gyerekekkel szemben bizonyul az ember alkalmatlannak.)
Kimegyek wc-re, mert sürgős, aztán visszafelé a folyosón valami teljesen leköti a figyelmem, órákig elnézegetem, és csak akkor jut eszembe, hogy jesszus, egy egész óvodás csoport van a felügyeletemre bízva! Rohanok vissza, a teremben már csupa felnőtt ül a szőnyegen. Hová lehettek vajon az én óvodásaim?
Egy kis lyukat veszek észre az erkélyajtón, és azon át látom, hogy ketten-hárman csimpaszkodnak a fémkorlátokon. Újabb rémület, kinyúlok a résen, és visszahúzom őket a biztonságba.
Aztán egyik nap azt mondja nekem a szülők egy csoportja, hogy másik óvónőt akarnak. Végülis megértem őket, de azért mégiscsak bosszantó. Ha akarok elmegyek, de kitúrni nem ér.
Úgy döntök, bizalmi szavazást kérek magam ellen. A gyerekek sorban ülnek az asztal körül, feléjük fordulok:
-Szerettek játszani?
Rámnéznek, és sorban azt mondják: igen.
Akkor egy buzgó szülő felpattan és közbekiabálja, hogy ez így nem ér, ne ezt kérdezzem meg, hanem azt, hogy velem szeretnek-e játszani!
Igaza van, talán nem is véletlen, hogy úgy kérdeztem, ahogy. (mindig is utáltam az ilyen buzgómócsingokat, miért nem tudnak az ilyenek nyugton maradni?)
Megkérdezem akkor így is:
-Szerettek velem játszani?
Így már bizonytalanabb a válasz, elhangzik egy-két nem is. Az ő szüleik diadalmasnak néznek rám.
Mekkora hülyeség, semmi kedvem ehhez.
Hánykolódok, hangosan beszélek:
igen!
nem!
izzadok, rugdalózok
és hála az égnek, reggel felébredek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése