A múltkor, egy erdei kirándulás közben arról kezdtünk beszélgetni, hogy milyen filmet volna érdemes, vagy érdekes csinálni. (persze csak úgy játékból)
Én olyan filmet képzeltem el, melyben teljesen hétköznapi emberek életét követnénk nyomon, és mindig majdnem történne velük valami, de igazából soha semmi. Csak a derengő feszültség volna állandó, amitől bármikor érdekessé válhatna a történet, de sosem válik.
Mondjuk egy zsúfolt határidőnaplóval kezdődne a film, ahol be van táblázva, hogy hétfőn, kedden, szerdán stb. kivel, mikor, mi, és aztán végigmennénk ezeken az eseményeken. Nem volna belső monológ benne, csak azt hallanánk, ami ténylegesen elhangzik, de sosem hangzana el semmi különösebben érdekes, vagy ha mégis, arra a szereplők nem reagálnának, mintha észre sem vennék, csak a néző érezné, hogy itt, ettől a megjegyzéstől, mozdulattól megváltozhatott volna valami. A szereplők nem tűnnének labilisnak, zavartnak, vagy elégedetlennek, csak tennék a dolgukat, és játszanák a dologhoz illő szerepeket.
Aztán kétféle véget találtam ki neki: Az egyik, hogy egyszer csak váratlanul véget ér a film, letelik a másfél óra, és vége. És semmi nem derül ki. (Bár attól tartok ezért a verzióért a nézők megpofoznának.)
A másik vége pedig, hogy minden konkrét előzmény nélkül, a naplótulajdonos egyszer csak bőgni kezd magában.
És vége.
Én olyan filmet képzeltem el, melyben teljesen hétköznapi emberek életét követnénk nyomon, és mindig majdnem történne velük valami, de igazából soha semmi. Csak a derengő feszültség volna állandó, amitől bármikor érdekessé válhatna a történet, de sosem válik.
Mondjuk egy zsúfolt határidőnaplóval kezdődne a film, ahol be van táblázva, hogy hétfőn, kedden, szerdán stb. kivel, mikor, mi, és aztán végigmennénk ezeken az eseményeken. Nem volna belső monológ benne, csak azt hallanánk, ami ténylegesen elhangzik, de sosem hangzana el semmi különösebben érdekes, vagy ha mégis, arra a szereplők nem reagálnának, mintha észre sem vennék, csak a néző érezné, hogy itt, ettől a megjegyzéstől, mozdulattól megváltozhatott volna valami. A szereplők nem tűnnének labilisnak, zavartnak, vagy elégedetlennek, csak tennék a dolgukat, és játszanák a dologhoz illő szerepeket.
Aztán kétféle véget találtam ki neki: Az egyik, hogy egyszer csak váratlanul véget ér a film, letelik a másfél óra, és vége. És semmi nem derül ki. (Bár attól tartok ezért a verzióért a nézők megpofoznának.)
A másik vége pedig, hogy minden konkrét előzmény nélkül, a naplótulajdonos egyszer csak bőgni kezd magában.
És vége.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése