monoblóg: július 2010

"....Fiktív történeteket természetesen ezután is olvasni fogunk, hisz bennük keressük a formulát, amely értelmet adhat az életünknek. Végülis az egész életünk során eredetünk történetét kutatjuk: hogy mi végre születtünk és mi végre élünk. Néha kozmikus történetre vágyunk, a világegyetem történetére, néha csak a magunk egyéni történetére (amelyet a gyóntatóatyánknak vagy a pszichiáterünknek mondunk el, vagy egy napló lapjára írunk). És előfordul az is, hogy egyéni történetünk egybeesik a világegyetem történetével.

Velem legalábbis megtörtént, mint az alábbi természetes narráció mindjárt tanúsítja.

Néhány hónappal ezelőtt meghívást kaptam a galíciai La Coruna Természettudományi Múzeumába. Látogatásom végén az igazgató kijelentette, hogy meglepetése van a számomra, és átvezetett a planetáriumba. A planetáriumok mindig igen szuggesztív helyek, mert amikor a fény kialszik, az embernek az a benyomása, hogy sivatagban van, csillagos ég alatt. Aznap este azonban egy egészen rendkívüli élmény várt rám.

A teremben hirtelen szuroksötét lett, és de Falla egyik gyönyörű altatódalát hallottam. Lassan (bár a valóságnál kissé gyorsabban, hisz az egész bemutató mintegy tizenöt percig tartott) fordulni kezdett felettem az ég. Az a mennybolt volt ez, amely szülőhelyem, az olaszországi Alessandria fölé borult 1932. január 5-ének és 6-ának éjszakáján. Már-már hiperreális módon élhettem át életem első éjszakáját.

Éspedig először élhettem át, hiszen azon az első éjjelen nem láttam. Nem látta valószínűleg anyám sem, akit kimerített a szülés; de az apám talán látta, amikor feldúlva attól a (számára legalábbis) varázslatos eseménytől, amelynek szemtanúja és fele részben okozója volt.

A planetáriumot olyan mechanikai szerkezet működtette, amely számos helyen megtalálható. Az is lehet, hogy mások is részesültek már hasonló élményben. De bizonyára megbocsátják, ha nekem abban a tizenöt percben az volt az érzésem, én vagyok az első ember az idő hajnala óta, akinek az a kiváltság jutott, hogy újra egyesülhet tulajdon kezdetével. Olyan boldogság fogott el, hogy úgy éreztem -már-már vágytam is rá-, abban a pillanatban kellene meghalnom, mert más pillanat erre nem alkalmas. Derűs lélekkel haltam volna meg, mert átélnem adatott a legszebb történetet, amit életemben olvastam. Talán éppen azt a történetet találtam meg, amelyet mindannyian keresünk könyvek lapjain és a mozivásznon: ebben a történetben a csillagok meg én voltunk a főszereplők. Fikció volt, hiszen a történetet a múzeumigazgató találta fel újra; történelem volt, mert megmutatta, mi ment végbe a világűrben a múltnak abban a pillanatában; és való élet volt, hisz én is valóságos voltam, nem egy regény szereplője. A Könyvek Könyvének mintaolvasója voltam - legalább egy pillanatra.

A fikciónak ezt az erdejét bárcsak sose kellett volna odahagynom.

De mivel az élet könyörtelen, önökkel is és velem is, íme, itt vagyok."

(Umberto Eco: Hat séta a fikció erdejében)