akció a hétköznapok ellen

A férjemet rendszersen én fodrászolom, ami lényegében azt jelenti, hogy havonta, kéthavonta egyszer 4-5 mm-es hosszúságúra nyírom a haját.
Miközben nyírom, mindig másfajta átmeneti frizurákkal kísérletezem, hogy így, meg úgy milyen látvány volna, és így törént meg az, hogy egyszer csak felvetettem, hogy mi lenne, ha rendszeresen pénteken nyírnám meg, és minden pénteken másmilyenre, és akkor annak az átmeneti frizurának megfelelően mennénk el szórakozni, és milyen príma támadás volna ez a hétköznapok változatlansága ellen, és hogy vasárnap mindig megigazítanám a frizuráját, és akkor hétfőn, sok kaland után megint rendesen mehetne dolgozni. De addig, de addig például lehetne néha punk, és akkor a punkságnak megfelelő attitűdöt vennénk fel, minden rendszer és szabály ellen lázadnánk, kicsit berúgnánk, és legurulnánk dombokon nem törődve vele, hogy elszakad, vagy koszos lesz a ruházatunk. Máskor pedig éppen ellenkezőleg, csak a közepére nyírnék a hajába egy csíkot, ahol a punkok a tarajt hordják, de ő egy inverz punk volna most, egy ultraszélsőséges antipunk, és minden olyasmit csinálnánk, ami a punksággal ellenétes, konformisták volnánk, és sznobok, a legmárkásabb ruháinkat húznánk fel, és vigyáznánk, hogy ne érhessen hozzánk semmi és senki, megreklamálnánk az összes letépett villamosmenetrendet, és rászólnánk felháborodva azokra, akik az utcán szemérmetlenül fogdossák egymás fenekét.
Tegnap pedig ránéztem profilból, egy átmeneti, kis kesekeny középbajszot javasoltam neki erre a hétvégére. De sajnos ez az ötletem sem lett nyerő, pedig milyen jókat szónokolhattunk volna valami nyilvános teraszról!

többfunkciós helyiség

Képzeljünk el egy falusi fesztivált, ahol az egyik háznál a kert kocsmának van berendezve, sok fa asztallal, támlás paddal, miközben mindehol emberek és muskátlik. Én is ott vagyok, de nekem éppen pisilni kell, ezért bemegyek a házba. A konyhába lépek először, ez olyan tipikus rusztikus konyha, sok cserépedénnyel, sparhelttel, alacsony, vitrines kredenccel, szőtt párnahuzatokkal a lócán. Keresztül megyek rajta, és egy félhomályos folyosóra jutok, ahonnan két ajtó nyílna tovább, de középen, mint egy teremőr, egy nő ücsörög. Megszólítom őt, és mondom, hogy vécére szeretnék menni, és ő mondja, hogy majd balra, de várnom kell egy kicsit, éppen van bent valaki, aki egy fontos párizsi hívást intéz el ott. Akkor fülelek, és tényleg hallok valami beszélgetésfoszlányt. Aztán kijön a nő, és emez azt mondja neki, akkor tehát 20 perc Párizzsal, az annyi mint...
Közben én bemegyek, és meglepődve látom, hogy milyen hangulatos kis fürdőszoba ez. Hosszúkás alakja van, a végén ablakkal, és olyan kellemes a fény. A csempe egyszerű fehér, minden bútor egyszerű, sötétbarna és vaskos. A vécének szellős fa kerete van, az ablak alatt álló kádnak is, és ami a legfantasztikusabb, a legnagyobb bútor egy hatalmas íróasztal, székkel, olvasólámpával, papírokkal és tollal, mint egy igazi dolgozószobában. És én le vagyok nyűgözve, hogy milyen fantasztikus, hogy mennyire inspiráló környezet, és lelkendezek, és sajnálom, hogy ez a páratlan ötlet nem nekem jutott az eszembe.

(ezt is álmodtam)

tartós torták

Most pedig hónapokig elálló tortákról álmodtam, amelyket úgy lehetett felfrissíteni, hogy lekapartuk róla a gyümölcszselét, kicsit összeszabdaltuk a habszerűen szilárd, színes tortaanyagot, aztán egy újabb formába szórtuk, és újabb gyümölcszselét öntöttünk rá. A dolog ehető volt, még ízlett is. Ez az eljárás annyira meglepett, hogy az álmomban rögtön tartós torták recepjei után kezdtem kutatni az interneten.

analízis

Már megint elképesztőt álmodtam:
Benyitottam egy pszichológus irodájába, ahol egy nő hevert a könyvespolcokkal telezsúfolt szobá közepén álló ágyban. Az ágy fából volt, az ágynemű halványrózsaszín, a nő haja szőke és mindössze egy sötétrózsaszín alsót viselt. Félmeztelenül, lazán hevert ott, és miután beléptem, kényelmesen felállt, és lassan magára öltött valami ruhát. Odamentünk az ablakhoz, és beszélgetni kezdtünk. Én nagyon durván beszéltem vele, csúnya szavakat használtam, és sértő dolgokat mondtam neki. Például erre emlékszem: Tévedsz, ha azt hiszed, hogy az összes nevetséges szorongásaid elrejtheted előlem ezzel a lazának tűnő, félmeztelenkedő pózzal. A fapinaságod kiüvölt alóla!
Erre ő: Még jó, hogy nem lettél pedagógus!
Itt volt egy kis csönd, aztán visszavágott: Tudod, az a gond, hogy neked nem az anyád ruháiban kellett volna megélned a felnőttéválásod.
(Ezzel teljesen kiakaszott, mert mi az, hogy az anyám ruháiban? Egyáltalán nem hordtam az anyám ruháit. Sokkal inkább az apáméi közül néhányat, de azt se sűrűn -így beszélgettem magamban, mert azért mégiscsak megrázott ez a megállapítás)
Honnan szeded ezt a baromságot? -förmedtem rá.
Ismerlek, emlékszem rád. -mondta. Együtt jártunk népitáncra, a bemutatóra sosem jöttél el. És láttalak monokinizni.


Ennyi.
Ez az anyámruhái dolog még mindig foglalkoztat. Nyilván én beszélgetek az álmomban saját magammal, de vajon miért mondok ilyeneket, meg honnan szedem őket? Mit akarok tőlem?(Amúgy népitáncra sem jártam soha, és ilyen nőt sem ismerek.)

Egész jó filmet láttunk tegnap a moziban, ezt: Shortbus

Dita Pepe

Tegnap voltunk a PragueBiennale nevű kiállításon, ahol láttam egy fotósoroazatot Dita Pepétől, aki önrackép férfivel címmel mutatott be képeket.

Ezekben az volt az érdekes, hogy minden képen más, és másmilyen típusú férfi szerepelt mellette, és ez a nő hozzájuk idomulva csinált önarc-életképeket. Érdekes volt látni, és érteni azt az egyszerű igazságot, hogy senki sem abszolút valamilyen, hanem egy viszonyrendszeren belül lesz valamilyenné. Sajnos pont az a sorozat nincs fent a neten (nem találtam), de talán a hasonló képeiből is látható, hogy miről van szó:

és még két dolog, ami nagyon tetszett

Az egyik, Kocsis Levente grafikákból álló kiállítás a dörögdi református templomban. Egy egészen kicsi templomot képzeljetek el, a fehér falain pedig fehér lapon fekete grafikákat, olyan törött, néha szálkás, egyenes, szögeltes vonalú ábrákat, és hozzá vidám, franciás zenét. Amikor bementem, olyan szerencsém volt, hogy két fiú éppen valami ilyesmi dalt próbálgatott játszani a templomi orgonán (vagy valami olyasmi hangszeren) és érdekes volt az a sérült, fekete-fehér törött képi világ ezzel a vidám, táncos, élő és élni akaró zenével együtt. Véletlenül kikerekedett ott bent a világ.


A másik pedig a plébánián egy zsákutcafolyosó, ami imazsámollyal volt lezárva a vége előtt, és erre térdepelve lehetett betekinteni a hajdani pottyantós vécé üregébe, ahonnan tükrök szórták felénk a fényt. Ez volt a kedvencem.

képek

Egy pulyka a baromfiudvarban, akinek ernyedten csüng egy lilás-kékes, rücskös bőrrész a csőre felett, és ezt türelmetlenül himbálja jobbra-balra. Aztán ugyanez a pulyka, ahogy felszippantja, feltornyozza ezt a dolgot egy kis kupacformába a csőre tetejére.

Az Ősök háza hátsó kertjében álló fa, amelyiknek az ágaira mintha köralakú tükrök volnának akasztva, és ahogy fúj a szél, a fény néha a szemembe villan. Olyankor feltűnhetene benne olyasvalakinek az arca, akit nagyon szeretnék látni. Vagy épp ellenkezőleg, olyané, akitől félni lehetne. De ez inkább kisfilm részlet lenne. Sokáig semmi, és egyszer csak egy arc a szélben forgó tükörben.

A kéményen a piros fazék, amit kéményestül lefényképeznék, a képet megfordítanám, és ez volna a világ teremtése Taliándörögdön.

És saját magam, ahogyan állok az udvaron egy pokróccal a hónom alatt és egy pöttyös ridiküllel a kezemben, kicsit tanácstalanul.

Hát ezeket nem fényképeztem le.

találkozás a Pedellussal

... tehát beértem a kertbe, és akkor elindultam megkeresni a Pedellust. Nem volt nehéz, már számtalanszor láthattam videón, rögtön észre is vettem, ahogy a bográcsok körül sündörgött videókamerával a kezében.
Nem szóltam neki, hanem úgy próbáltam helyezkedni, hogy benne legyek a képében. Gondoltam, így hamarosan felfedezi a nyilvánvaló jelenlétem. De tojt a külvilágra, csak a bográcsokat filmezte. Jól van, ezt még elnéztem neki, dolgozik. Akkor még egy kicsit arrébb mentem, hogyha felpillant, akkor mindenképpen észrevegyen, és segítségként kidüllesztettem a söreim. És akkor kisvártatva a Pedellus tényleg felnézett, de úgy rajtam keresztül el, valahová máshová, mintha ott sem lennék. Ez megtörtént mégegyszer, utána fogta magát, elfordult és elindult a pulykaudvar felé.
Na! -gondoltam,
és
hegyizsolt! -mondtam, de úgy látszik túl halkan, mert mint a gólem, csak ment előre süketen, úgyhogy kénytelen voltam utánacsörögni az üvegeimmel és hangosabban rászólni: HEGYIZSOLT!
Na, akkor végre visszafordult, és megismert, de csak abból az apropóból szerintem, hogy aznapra már nem vártak mást.
Aztán ez az alaphelyzet végigkísérte az egész ottlétem. Egyszer megmondta kerek-perec, hogy nem hasonlítok a képemre, amiről én inkább nem kérdeztem semmiféle részleteket, hátha olyat is mondana, amit egyáltalán nem akarnék igazából hallani, de ő mégis képes lenne őszintén megosztani velem, másszor pedig megesett, hogy megkért, hogy 4-re legyek az Ősök házában, mert kezdődik valami program, és én szófogadóan oda is mentem a Déneséktől, akiktől elbúcsúztam, hogy "Akkor nekem most muszáj mennem, még be kell vágodnom a Pedellusnál!"
és akkor elmentem bevágódni, és meglepetésemre Lukács Béla előadás volt, amire örömmel ültem be a többi tíz fő közé, és láttam a Pedellust is, ahogyan a Bélának segít a grafikonjai bemutatásában, és néha feláll, és visszaül, aztán nézelődik, rámnéz, aztán máshová, és egyszer csak kimegy, és kisvártatva csörög a telefonom, és kiszaladok, hogy felvegyem, és kiderült, hogy a Pedellus keres, hogy hol vagyok már. Hát mondtam, ott ültem bent veled, amíg ki nem jöttünk telefonálni.
Ilyenek estek meg velünk. De nem aggódtam nagyon, mert úgy tűnt szórakozott ember egyébként is. Például olyat csinált, hogy amikor bepakoltunk az autóba a cuccainkat, és elmentünk máshová, akkor kinyitotta, amikor meg visszamentünk, és be akartunk szállni, akkor meg bezárta a távirányítójával.
Amúgy olyankor, amikor megismert, olyankor mindig kedves volt. Például szendvicseztünk, meg kóláztunk együtt, és kaptam nagyon sok szép Balla Demeter képeslap-képet, aminek nagyon örültem.

történet, csattanó nélkül

Azzal az elhatározással készülődtem itthon a Völgy felé, hogy valami ajándékot is viszek magammal, lehetőleg olyat, aminek más is örülhet, nem csak én. Valahogy így juthatott eszembe a sör, és azok közül is főleg a barna kozel, ami után nyilvánosan vágyódott több alkalommal is a Pedellus a virtuális jelenlétemben.
Szóval, keresgetni kezdtem, de amellett, hogy ez Mo-n nem kapható semmilyen formában, szembesülnöm kellett azzal, hogy itt is csak üvegben, dobozban egyáltalán nem. Ezért azon kezdtem gondolkozni, hogy hány üveg sör az, ami általam elvihető. És akkor először arra gondoltam, hogy egyet viszek, mint szimbólikus ajándékot. Aztán meg arra, hogy ezt nem tehetem, egy sör az nem sör, egyet nem vihetek, ígyhát találgatni kezdtem, hogy mi lehet az a szám, ami a sörről úgy általában az ember eszébe jut, és már azt mondja: Ah! És akkor arra gondoltam, hogy ez a szám sörből elsősorban a tizes, mint ahogyan pénzből például az egymillió. Igen. Tíz üveg sör, egymillió forint, ezek olyan alapegységek, amikkel kapcsolatban lehet álmodozni.
Aztán kipróbáltam a bevásároló kosárban, és marhára nem bírtam el tíz üveg sört kényelmesen, úgyhogy abban egyeztem meg magammal, hogy lesz négy üveg barna kozel, a többi 6-os csomagolású, valami más dobozos, akkor is, ha most emiatt vacakolós izének fogok tűnni.
Tehát megvoltak a sörök, Budapestre, sőt Oroszlányra viszonylag könnyen eljutottam velük, csak a lépcsős részeken, - ahol nem lehetett húzni a bőröndöt- jutott eszembe, hogy az álmodozáshoz szükséges sörmennyiség igazán lehetne valami kisebb szám is.

Dörögrde viszont már bőrönd nélkül mentem, kértem aputól egy cekkert, abba pakoltam a tíz sört, és fogtam a pöttyös ridikülöm, amibe minden egyéb cuccom belefért, és elindultam reggel, korán, busszal Dörögre.
Fehérvárig minden szuper volt, ezen a buszon kevesen utaztak, élveztem a szép tájat, meg a légkondit, és próbáltam elképzelni, hogy millyen lesz ez az egész.
Fehérváron viszont át kellett szállnom egy veszprémi buszra, ami sajnos Pestről jött, és már eleve tele volt, nem sok esély látszott a felférésre, de végül sikerült úgy helyezkednem, hogy elnyertem a sofőr meletti utolsó helyet a lépcsőn, egy ünneplőruhás néni hatalmas virágcsokra alatt. Végigálltuk az utat, a néni néha rezegetette a virágját, én meg néha csörgettem a söreim. De örültem ennek is, jó hely volt. Ilyen tisztán még sosem láthattam magam előtt az utat, pont mint egy autóversenyzős videójátékban, ahol sem a kocsi orrát, sem a műszerfalat nem kérem a nézetbe.

Veszprémből már csak Kapolcsra kellett eljutni valahogy, de itt is nagy tömeg várakozott ott, ahova remélték a buszajtó érkezését. Itt volt egy szimpatikus fiatalember, nagy bőrönddel, aki rámmosolygott és mondott valamit, és én hirtelen nem tudtam, hogy ő most csak úgy simán kedves, vagy valaki olyan, akit nekem ismernem kéne, és ha igen, akkor kire hasonlít, és hirtelen más nem jutott eszembe, mint a Szilárd, de neki meg a neve nem jutott eszembe, csak az, hogy a testsúlyával mutatkozott be a kisfilmjében, és akkor gondoltam, megkérdezhetném, hogy mondjuk: Szia, te hány kiló vagy? Mert lehet, hogy ismerjük egymást. De végül nem mondtam semmit, mert ha nem ő az, akkor túl sokáig tartott volna elmagyarázni, hogy ez valójában egy heylénvaló kérdes volt, mindenféle hátsószándék nélkül.
(Ha a mégiscsak a Szilárd volt, akkor üdvözlöm!:)
Innen két buszt is küldtek, felfértem simán, megint ülhettem, szuper volt.

Kapolcsról a völgybusszal tervezetem továbbutazni a maradék 4 kilométeren. Meg is néztem a menetrendet, és örömmel láttam, hogy csak 10 percet kell várni a következő körútra. A menetrend a buszmegállóban ki volt akasztva, egy lánnyal álltunk ott ketten és türelmesem vártunk. Egyszer csak a szemközti megállóba jött egy ilyen feliratú busz, de mi emitt vártuk, és csak akkor lett teljesen világos, hogy ez lett volna az, amikor befordult a dörögdi útra. Ezután már nem sok reményünk maradt, gyalog indultunk el porszkálva az egyéb célú járókelők között.
Itt már igen nehéznek, és a világ leghülyébb ötletének tartottam a sört, mint ajándékot, és az is baromságnak tűnt, hogy a tizes az bűvös szám.
Aztán kicsit stoppoltunk, de mivel én ugyan fel nem vennék senkit, nem sok reményt fűztem hozzá, hogy más másmilyen ebből a szempontból.
De azért mégiscsak felvettek, és egészen elvittek a falu szélére.
Itt úgy éreztem, hogy bűvös szám és ajándékkompozíció ide, vagy oda, én ennek a lánynak adok egyet a Pedellus söréből.
És adtam.
Na, akkor már csak az Ősök házát kellett megkeresnem. Egy templomocska mellett találtam rá, és a bámészkodásba belefeledkezve lassan haladtam előre, és egyszer csak hallottam egy hangot, amint azt mondja: Menj már ki a képből! És akkor odanéztem, és láttam, hogy valószínűleg nekem szóltak, és közben nevettek, és én még néztem őket egy kicsit, és közben beléptem a kertkapun, aminek magas vasküszöbe volt, és én abban megbotlottam erőteljesen, szinte beestem a kapun, és akkor mégjobban nevettek, én pedig pontosan egy völgymunkás lány orra elé toppantam be billegve, aki a téglamúzeumot őrizte, és nem tudom mi lehetett az arcomra írva, de a lány azt mondta: Semmi baj, másokkal is megesik!
Hát így érkeztem meg a célhoz.
Kedvenc kalandjaim csak ez után következtek...

Visszajöttem Prágába, majd hamarosan mesélek.

Drezda azért volt érdekes, mert a II. világháborús lebombázása után visszaépítették a fontosabb régi épületeket az eredeti formájukban (azt nem tudom, hogy minden részletükben egyezően-e) és furcsa érzés volt ott állni közöttük, mert egyszerre emlékeztett a múltra, amikor teljes pompájában virágozhatott ez a város, és a pusztításra, ami megtörtént vele, és mivel már semmi sem lehet pont olyan, mint volt, mégis erre tett kísérlet a látvány, ettől egyszerre tűnik díszletnek és a feltámadás szimbólumának az egész. Ezért éreztem úgy, hogy illik hozzá az esős idő.