Mától nyári szünet.Kaptam virágokat, kedves öleléseket. Olyan jól estek! Pillanatnyilag nem is tudok elképzelni kellemesebb, igazabb, őszintébb elismerést, mint amikor egy gyerek megöleli az ember lábát.
Annyira benne van az, hogy most szeretlek, jól érzem magam, és köszönöm neked ezt az érzést. Nincs benne se ígéret, se követelés.
Hogy erre felnőtt korunkban miért nem vagyunk már képesek?
Jót tesz nekem ez az óvoda, visszautazhatok általa a gyermeki önmagamba. (Vagy önmagam gyermekébe?)
Hazafelé át kellett szállnom a Vltavskán, volt pár percem a néma bambulásra. Eszembe jutott egy 4 éves kori emlékem:
Az ovi udvarán leestem a mászókáról, és sajnos rosszul estem, eltörött a bal sípcsontom.
Nem tudtam lábraállni, üvöltöttem.
Az óvónő felkapott, és az ölében hazavitt. (Vajon miért nem hívott orvost?) Csak a nagymamám volt otthon, a szüleim dolgoztak.
A nagyi ápolónő volt, ígyhát feltalálta magát: egy vonalzót kötözött a lábam mellé, és felhívta anyuékat.
Elvittek a kórházba. Fájdalomra én nem emlékszem, csak a félelemre, hogy nem tudom mi történik most velem.
Röntgen, aztán gipszelés.
A gipszelésnél valahogy nem hagytam magam, nem akartam/mertem/tudtam kinyújtani a lábam. Eleinte szépen kérleltek, tegyem meg. Bent volt az anyukám is. Aztán látták, hogy nem boldogulnak velem, őt kiküldték.
Akkor azt mondja nekem ott egy férfi, hogy nyújtsam ki, mert különben rosszul fog összeforrni, és akkor kénytelenek lesznek eltörni újra.
Kinyújtottam, persze.
De a következő hat hétben sokat rettegtem és fantáziáltam arról, hogy a fehérköpenyes bácsi kalapáccsal fölémhajol, és csupa jószándékból rásóz egyet a fájós lábamra.
Ahogy ez eszembe jutott ott a megállóban, megsajnáltam magam. Ez remek tulajdonságom amúgy, rendesen fátyolossá válik a tekintetem, és alig birom lenyelni a könnyeim, aztán persze amikor felfedezem ezt az önsajnáló szentimentalitást, rögtön nevethetnékem támad.
Szóval megsajnáltam magam, és magamban a világ összes gyerekét, akikkel szemben a felnőttek nem találják meg a megfelelő szavakat.
Nem is tudom mit akartam mondani.
El akartam búcsúzni.
Holnap utazunk, hazafelé.
Annyira benne van az, hogy most szeretlek, jól érzem magam, és köszönöm neked ezt az érzést. Nincs benne se ígéret, se követelés.
Hogy erre felnőtt korunkban miért nem vagyunk már képesek?
Jót tesz nekem ez az óvoda, visszautazhatok általa a gyermeki önmagamba. (Vagy önmagam gyermekébe?)
Hazafelé át kellett szállnom a Vltavskán, volt pár percem a néma bambulásra. Eszembe jutott egy 4 éves kori emlékem:
Az ovi udvarán leestem a mászókáról, és sajnos rosszul estem, eltörött a bal sípcsontom.
Nem tudtam lábraállni, üvöltöttem.
Az óvónő felkapott, és az ölében hazavitt. (Vajon miért nem hívott orvost?) Csak a nagymamám volt otthon, a szüleim dolgoztak.
A nagyi ápolónő volt, ígyhát feltalálta magát: egy vonalzót kötözött a lábam mellé, és felhívta anyuékat.
Elvittek a kórházba. Fájdalomra én nem emlékszem, csak a félelemre, hogy nem tudom mi történik most velem.
Röntgen, aztán gipszelés.
A gipszelésnél valahogy nem hagytam magam, nem akartam/mertem/tudtam kinyújtani a lábam. Eleinte szépen kérleltek, tegyem meg. Bent volt az anyukám is. Aztán látták, hogy nem boldogulnak velem, őt kiküldték.
Akkor azt mondja nekem ott egy férfi, hogy nyújtsam ki, mert különben rosszul fog összeforrni, és akkor kénytelenek lesznek eltörni újra.
Kinyújtottam, persze.
De a következő hat hétben sokat rettegtem és fantáziáltam arról, hogy a fehérköpenyes bácsi kalapáccsal fölémhajol, és csupa jószándékból rásóz egyet a fájós lábamra.
Ahogy ez eszembe jutott ott a megállóban, megsajnáltam magam. Ez remek tulajdonságom amúgy, rendesen fátyolossá válik a tekintetem, és alig birom lenyelni a könnyeim, aztán persze amikor felfedezem ezt az önsajnáló szentimentalitást, rögtön nevethetnékem támad.
Szóval megsajnáltam magam, és magamban a világ összes gyerekét, akikkel szemben a felnőttek nem találják meg a megfelelő szavakat.
Nem is tudom mit akartam mondani.
El akartam búcsúzni.
Holnap utazunk, hazafelé.
